Kutyavilág

Zajlik az élet nem sivár, elmeséli a Kutyavilág! Napról-napra naplóval, csatolva sok-sok fotóval!

Speyeri kirándulás /Tortúra túra

Tegnap, vasárnap, anyuék fél 8-ra állították be a vekkert, és lelkendezve az ágyból kiugorva újságolták:

- Megyünk kirándulni, megyünk kirándulni.
Azám. Pontosan emiatt húzták fel az órát, meg szépen engemet is!
Jaja! Már én is négylábon ugráltam az örömtől, mikor mami kerekperec tömören kijelentette, hogy
a kutya marad, a Csodaszarvassal mennek.
Ezek a szavak úgy megsértettek, meg úgy összetörtek, mint egykoron a nagyim száz éves piros Zastaváját a szürke villanypózna, mikor neki tolatott.
- Ne légy ideges, nyugodj meg! – próbált ugyanúgy vigasztalni mami még az indulás előtt, mintahogy a roncsderbi után a nagyit is. – Értsd meg, nem jöhetsz velünk. Téged nem engednek be a Technika Múzeumba és addig hova rakjunk?
- Az autóban megvárlak benneteket. – ajánlkoztam kérlelőn.
- De vonattal utazunk, Murray. Mert az a nagy buli. – mondta és elkezdett magyarázkodni, hogy a korábbi egyesületi kirándulásokkor is milyen jó szórakozás volt vonatozni, meg minden.
Én meg odaadóan hallgatva reméltem, hogy addig mesél, amíg lemaradnak előbb a villamosról, aztán meg a vonatról.
De az utolsó pillanatban észbe és Napóleonért kapott és a hátizsákos papival már rohantak is el, mondván, hogy legkésőbb 7-re itthon lesznek.
7 órakor pontosan 19 óra 00 percet mutatott az ébresztőóra.
Szüleim sehol.
Kiballagtam a nappaliba, hogy más órákon is ellenőrizzem az időt.
Azokon 18 óra 58 perc volt. Megnyugodtam. Még 2 percük van, hogy hazaérjenek.
Az előszobában álldogálva gyorsan eltelt az a két perc.
De szüleim sehol.
Se ajtó nyílás, se lift csapódás, de még egy árva vacak fütyülés se hallatszódott.
Ugyanis mamám új szokást vett fel. Most már nem csengett nekem, hanem fütyörészik. Ezáltal sokkal előbb, a ház sarkából már tud jelezni, hogy ne aggódjak, jönnek már.
Aha jönnek, de nem most!
Már 15 perccel elmúlt 7 óra.
Láttam a konyhaórán, ahogy árván árválkodtam az ajtó előtt!
- Még 5 percet állok, és utána nem állok jót magamért! – kezdtem el lassan morcosan fenyegetőzni.
A nappaliból tisztán hallatszódott, ahogy a faliórán a másodpercek hangosan elkattogták előbb az 5 percet, majd a 10 percet, aztán meg a 30 percet.
Hiába ültem kitartóan az előszobában, a szüleim sehol.
A lépcsőházból egy rezzenés sem hallatszódott, minden olyan süket volt, mint szegény megboldogult Ernő bácsi a kertszomszédunk, aki a Sokol rádiójával mindig a híreket hallgatta, mégsem hallotta.
Mint én sem a mai 8 órás tv híradót!
Mert szüleim sehol!
Fél 9-kor hirtelen annyira pánikba estem – hogyha nem feküdtem volna a földön, biztosan hanyatt estem volna, – mert annyira irtózatosan rám tört a félelem, ahogy egy belsőhang sokkolóan fütyült a fejemben:
Valami történt… valami baj van…
… Kisiklott a vonat!…
… Elütötte őket a gőzmozdony!…
… Torpedó csapódott a tengeralattjáróba! … Elsüllyedt a Kelly Family hajója! … Lezuhant az utasszállító repülőgép! … Lebombázták a harci bombázót! … Elgázolta őket a Rolls Royce! …
És még ki tudja mi minden fordult meg a rémülettől a fejemben, ahogy az eszembe villant, hogy mamiék a Technika Múzeumba mentek.
Idegesen összerezzentem nagy aggodalmamban, és ráadásként még a gondolattól is, hogyha elveszítem szüleimet, akkor árvaházba vagy sintértelepre kerülhetek.
A fejemben cikázó őrült gondolatok a sokkoló fütyülést furcsává, már-már valóságosan elviselhetetlenné tették.
Micsoda egy pocsék süvítés!
De ez nem is a fejemből jön, hanem kintről!
Ez mami fütty próbálkozása! Meg papi kulcszörgése!
Hiszen itt állnak az ajtó előtt! Hol jártam én?!
Nagyon megörültem mikor nyílt az ajtó, de rémségesen meg is ijedtem.
Mami fájdalmasan jajgatott és még a könnye is fojt!
- Jaj Murray! Az nem igaz, hogy mekkora buliban volt részünk! – mondta mami, és Napóleonostól, mindenestől meggyötörve lehuppant az ágyra és szemét törölgetve hangosan nevetni kezdett. De papi is vele együtt nevetett. Ezért megnyugodtam.
- Jaj, hol is kezdjem?! – jajgatott fel aztán, hogy lassan abbahagyta a kacagást.
- Kezdjed az elején! – feleltem öntudatosan, és hozzá úgy tekertem körbe-körbe a farkamat örömömben, hogy papi megjegyezte, nézd csak, olyan, mint a múzeumban a Boeing 747 Jumbojet légcsavarja. Erre aztán, tessék, nagy nevetésbe fulladt a mesém.
- Késő van Murray. Fáradtak vagyunk. Napóleont sincs kedvem háborgatni, ma már eleget dolgozott. Most csak azt mondom el, hogy miért késtünk ennyit.
Háromnegyed 5-kor találkoztunk a többiekkel a múzeum bejárata előtt, hogy az 5 órás busszal a vasútra menjünk, a fél 6-os vonattal hazautazzunk, majd fél 7-re Karlsruheben legyünk és 7-re hazaérjünk.
Mindannyian ezt a vonatot választottuk – mégha nem is közvetlen járat volt Speyertől Karlsruheig, hanem kétszer is át kellett szállni -, mivel a következő 7 órakor ment, amivel fél 9 után érünk haza. – mesélte mami és egy pillanatra megszakította a meséjét, mert sunyin papira nézett és kitört belőlük ismét az oltári nevetés.

– Sok kisgyerek is volt velünk és nekik másnap iskola, ezért választottuk a korábbi vonatot.
Sajgó lábaink pihentetésére a vonaton nem sok idő jutott, mert az első átszállás az elindulást követően 10 perccel később jött.
Babakocsistól, hátizsákostól szerencsére csak a mellettünk lévő vágányhoz kellett átcipekedni, és már robogtunk is hazafelé.

A második átszállás Graben-Neudorf-nál 18 óra 10-kor jött, így hát pihenésre most valamivel több, 20 percnyi idő állt rendelkezésünkre.
18 óra 7-kor a hangosbemondó recsegőn bemondta a helységnevet, cihelődni kezdtünk, és mikor egy perc múlva megállt a vonat leszálltunk.
Ellenőriztük, hogy mindenki meg van, és szépen vártuk, hogy a vonat menjen már tovább, hadd lássuk már melyik vágányhoz kell mennünk.
A szerelvény lassan kigördült, majd egyre gyorsabban haladt, és egyszercsak elénk tárult az addig rejtett vadregényes táj.

Illatos akác, szép vadvirágok.
Bokor, fa, hervadozó orgona, méteres gaz.
Álltunk a két szerencsétlen sín pár előtt és döbbenten néztünk körbe.
A fák, bokrok dzsungelében a kicsiny állomás épületén a felirat:
Graben-Neudorf (Nord)
A felismerés villámcsapásként hasított belénk:
Egy megállóval előbb szálltunk le!
Isten háta mögötti kis faluban csoda, ha egy vonat jár, nemhogy megáll.
Szedjük hát szaporán a lábunk, a következő állomásig nagy gyaloglás vár ránk!
És elindultunk, a síneket távolról követve, keresztül a pici, de annál szebb falucskán, hol a házak között, az ablakok alatt egy magyar turistacsoport baktatása szenzációként ment el.

A kerékpárúton haladva a jelzőtábla kedélyesen mutatta:
Karlsruhe még 30 kilométer
Vidáman gyalogoltunk falun, kiserdőn, duzzasztón át, hol a táj nagyon szép volt ám.
Soronkívüli érdekes kirándulás, bár ne kínzott volna minket a lábfájás!

Fél óra menetelés után melegtől gyötörve tikkadtan a pályaudvart elértük.
Az étel- és italkészletet már jóval előbb feléltük, s csak a jó szerencsében reménykedtünk.
A menetrendet elnézve, messze volt még a vonat érkezése, ezért beültünk a vendéglőbe egy étkezésre.

Negyed 8-kor megérkezett a vonat, és fél 8-ra szerencsésen megérkeztünk Karlsruhebe.
Gyorsan elbúcsúztunk a többiektől és már rohantunk is hozzád.
Igen ám, csakhogy a villamosra 20 percet kellett még várnunk. És állnunk, mert az összes pad foglalt volt.
Épp jött egy villamos és hirtelen ötlettől vezérelve kitaláltam, hogy menjünk el vele a piramisig, ott várakozzunk, mert ott sok pad van és lehet ülni.
A piramis a Marktplatz-on, a piactéren, a centrumban van, néhány megállónyira a vasútállomástól.
Így hát felugrottunk és kényelmesen üldögéltünk, miközben várostnéztünk. Mert a Marktplatzhoz akkora kerülővel mentünk, hogy lassan kétséges volt, hogy a villamosunkat elérjük.
De sikerült. Igaz, épphogy a főtéren leültünk már mehettünk.
Most már egyenes út vezetett hazáig.
Aha, csak a fele útig!
Ugyanis megszólalt a hangosbemondó:
Hölgyeim és Uraim! Ez a villamos nem megy tovább. Megkérjük Önöket, hogy a következő megállóban szálljanak át az ott várakozó villamosra…
Az utasok arckifejezését látnod kellett volna, mikor ezt meghallva hangos nevetésbe törtünk ki Tommal!
Hát ennyit a (tor)túráról.
Annyit nevettünk, viccelődtünk és parodizáltuk a helyzetet, hogy azt elmondani nem lehet. Tényleg nagy buli lett az egész. És a múzeumról még nem is beszéltem! – fejezte be mami a történetet, és bement a fürdőszobába és megengedte a fürdővízét.
Én rohantam utána, mint pincsi Havanese kutya és az ajtó előtt vigyáztam rá, nehogy baja essen.

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezár