Az injekció annyira hatásos volt Charlienál, hogy a beadást követő következő nap estéjén, csütörtökön, már a szeme alatti dudor is úgy eltűnt, mint a kullancs.
Igaz egy kicsi seb még picit elcsúfította az arcát – ami miatt fényképezni sem engedte magát -, ám ezzel már a kutya sem foglalkozott.
Kivéve Murrayt!
Aki hűségesen és kitartóan ápolta barátját.
Akkor is, és most is…

Ma este Karcsi ismét vacsorázni jött hozzám. Nem volt sok időm a tétlenkedésre, rögtön munkába álltam…

Míg Karcsi ropogtatott, addig Dr. Murray kezelésbe vette a pácienst. A teljes és biztos javulás érdekében ismét belépett a képbe. Akarom mondani nyalt a képbe. Karcsi képébe. Pontosan a szemébe.

… Mondjuk a szemkrém, amit éppen használt, iszonyatosan rossz ízű volt, de mégis lelkesen nyaltam, mint a fagylaltot…
A citrom fagylaltot…
Amit utálok…

De a barátomért mindent!

Még azt a kockázatot is bátran vállaltam, hogy netán leharapja a fejemet, vagy az orromat, a kéretlen gyógyterápiám végett. Azonban nemhogy eget rengető morgás, de egy pisszenés, egy vakkanás sem jött ki a torkán. Akár csütörtökön sem. Bizony.
Csak némán, csendben rágcsálta a száraz vacsoráját és tűrte a beavatkozásomat.

Mi történt vele? Mit tettek vele a rendelőben?
Kezdtem el aggodalmaskodni, legfőképpen azután, hogy eszembe villant, hogy akartak korábban belőlem is robotkutyát csinálni a kísérleti laborban

Szerencsére mielőtt a nyugtalan gondolatok teljesen hatalmukba kerítettek volna, Karcsi hirtelen felpattant és oltári ugatással kifutott az erkélyre. Meghallott egy vitát a parkból.
Naná, hogy neki mindig bele kell avatkoznia!
Én rohantam utána, hogy melléje álljak, de nem a vitában, hanem a kezelés folytatásának az ürügyén, de elszámítottam magamat, későn fékeztem, és jókora erővel haveromnak estem.
Bocsánatkérőn nagy puszit nyomtam a fülébe, erre aztán úgy rám mordult, hogy csak, na:

- Hagyjál békén! Játszunk inkább a labdával!

Meglepetésemben nagyot ugorva ijedten hátráltam, és a szívem majd kiesett a helyéről:
- Hurrá! Charlie magához tért! Újra a régi!