Álomkert: Kiskerti napló

Nagy szeretettel köszöntök mindenkit az Álomkert: Kiskerti napló oldalamon. Remélem, hogy sok szórakoztató perccel és hasznos információkkal lepem meg majd apránként a kedves olvasókat.

Elsőként szeretnék röviden bemutatkozni. Mona vagyok.

1971. május 1-én születtem Szombathelyen és dísznövénykertész a végzettségem. Sajnos a sors úgy hozta, hogy a szakmámban nem sokat dolgozhattam, de a virágok és a természet iránti szeretetemet, ez cseppet sem szegte. Szabadidőmben hobbi kertészként otthon és a kiskertemben szorgosan és boldogan dolgoztam.

2000 augusztusában férjhez mentem és Németországba, Karlsruhe városába költöztem. Férjemmel, Tommal és kiskutyánkkal Murrayvel vidáman teltek a napjaim.
Hát még azután, hogy a közelünkben lakó anyósomat és apósomat, Hildét és Wolfgangot is megleptük egy kiskutyával, Charlieval.
A környezetváltozás és a sok újdonság eleinte mindent elfeledtetett velem, ám az idő múlásával lassan egyre szomorúbb lettem.

Anyukám, Györgyi gyakran jött ki hozzánk látogatóba és a kicsi erkélyünkön sokszor gondoltunk vissza a kertben töltött szép napokra. Elképzelhetetlenül hiányzott a kiskertem. A kiskertem, melynek a legfelszabadultabb és legboldogabb rabszolgája voltam. Hiszen, hacsak egy óra szabadidőm akadt, akkor is rohantam ki, hogy megnézzem, hogy előző nap óta mi minden történt. Mert bizony egy kertben egy pillanat alatt is sok minden megváltozhat! Akárcsak az életben:

Egyszer valamikor tavasszal – immáron legalább századszorra -, a hétvégi kirándulásunkat a gyalog 15 percre lévő kiskertekhez terveztük. A jó idő, vagy talán az évek óta tartó kiheverhetetlen vágyódásom aztán nagyobb lépésekre sarkalt, mert menetközben azt találtam ki, hogy mégsem a kertek között fogunk bolyongani, hanem körülötte.
A vágyódásom persze nem az volt, hogy minél több kilométert tapossak talpaimba, hanem itt, új hazámban is egy kis földdarab volt!
Talán abban bíztam, hogy ezzel a nagy kerülővel aznap elkerülöm, hogy eszembe jusson, hogy mennyire imádtam szülőhelyemen a kiskertemet, és hogy sok év után is mennyire hiányzik még.

Persze a feledés lehetetlenségét már első lépéskor mindannyian tudtuk, mégis belevágtunk a sétába.

Tavasz volt, a nap mégis majdhogy nyári forrósággal perzselt minket, mintha minden erőnket ki akarta volna szívni.

Szótlanul haladtunk addig, míg a töltéshez értünk. Párszor jártunk már errefelé, de most fel is másztunk rá, hogy fentről körbenézzünk.

Előttünk a dombok és a hegyek szép panorámát tártak elénk. Hátunk mögött a kertekből a virágzó fák beporzásán szorgoskodó méhecskék zümmögése hallatszódott.

Hallgatásunkat ekkor nagy sóhajtással törtem meg:

- Nézzétek, de gyönyörű! Ott, baloldalt a távolban a hegy tetején a Turmberg kilátója látható! Az erdő és a virágzó fák milyen szépek! És a házak, a domblakók otthonai este kivilágítva mennyire romantikus fényhatást adnának egy kiskerti vacsorához! Jaj, hogy én mennyire szeretnék egy ilyen kilátást a kiskertemből!

(Nagyítás a képre kattíntva)

Szavaimat aztán álmodozás követte, és hosszasan meséltem milyen jó dolog egy kert. Tomnak sohasem volt kertje, ezért fogalma sem volt, hogy mi fán, vagyis milyen földön terem egy kiskert. De tény, míg én a kiskertemről és annak a kilátásáról álmodoztam, addig Tom arról, hogy hogyan váltsa valóra az álmomat. De teljesen tanácstalan volt.

Korábban már hallottuk, hogy egy kiskert minálunk nagyon-nagyon sok pénzbe kerül.

Így hát nem maradt más, vártuk a csodát. És a tűző napon kitudja meddig ott helyben én vártam is volna, ha Tom izzadság cseppjei nem sarkalnak indulásra.

Szomorú szívvel hátunk mögött hagytuk a szép kilátást és elindultunk tovább.

Lógó nyelvvel haladtunk, míg a nagy körgyaloglás vége felé érve találtunk egy árnyékos padot…

… hol megálltunk…

… és egy kicsit kifújtuk magunkat…

… majd felfrissülve folytattuk az utunkat hazáig.

Az ezután következő napok, hetek és hónapok az álomkert vágyakozásomat percről-percre egyre jobban fokozták, míg nem 2011. augusztus 28. napján a vágyálom kezdte elérni a csúcspontját és kirobbanásra készült.

Aznap a meteorológia felhőkkel és esőkkel ijesztgette a kirándulni vágyókat, ezért nem terveztünk be egész napos kirándulást. Na, nem mintha mi félnénk pár csepp víztől, de mivel a férjemmel nagy hobbifotósok, videósok vagyunk, a kameráinkat bizony már féltjük. Így hát maradt a vasárnapi unalmas otthon ülés.

Igen ám, de mint már írtam a vágyakozásom éppen a kitörésre készülődött, és mivel a kirobbanásaim sokszor felérhetnek egy természeti katasztrófával, ezért a legjobbnak az bizonyult, ha elhagyom szürke otthonomat és kimegyek az időjósoknak teljesen ellentmondó ragyogó és kellemes napsütésbe és kint a szabadban robbanok.

Tom, Györgyi és Murray gondolták, hogy szükségem lehet segítségre, ezért azonnal követték a lábnyomomat. A kérdés csak az volt nekik, hogy hová? Erre persze a választ gondolkodás nélkül tudtam: a kertekhez!

Az utcára érve Murray főnökként vette át a vezetést. A kertekhez vezető utakat jól ismeri és elfogultság nélkül ki is jelenthetem, hogy akár becsukott szemmel is odatalálna. De aznap nem lehetett kockáztathatni, nagy volt a tét.

A kutyus szokásához híven beindult és Tomot pórázostól teljes gőzerővel kezdte el előre vontatni, úgy, hogy a megtermett férfi alig bírt lépést tartani a kiskutyával. Györgyivel mi ezt meg sem próbáltuk! Kissé lemaradva és mindenbe beletörődve követtük a Főnököt.

A Főnök pedig a csalhatatlan szimatát!

Ami aztán a kanyargós úton a kisebb kerti leágazásokat kihagyva hamarosan el is vezetett minket egyenesen a dél-durlachi kertegyesület központjába az étteremhez, a kiskertekhez vezető bevezetőúthoz. Itt valami megmagyarázhatatlan Murrayt mágnesként vonzotta az információs tábla alá.

Mialatt a kutyus a megmagyarázhatatlant tanulmányozta, Tom unalmában a kertek térképet nézegette.

Közben a lassabban andalgó női brigádunkkal lassan én is a közelükbe értem és nagy lépésekkel Tomhoz sietettem, és olvasni kezdtem a hirdetményeket.

Abban a pillanatban az egész fejem hirtelen megváltozott, az arcom kipirosodott és a szemeim teljesen kigubbadtak.
És ekkor 14 óra 26 perc 50 másodperckor jöttem rá: Itt van az idő!

Szív dobban!
Remény lobban!
Mona robban!

- Veszünk egy kertet! – tört ki belőlem őrülten az örömhír ijesztően hangosan! Tom ijedten nézett rám és a szemei félelmet mutattak. Tuti még egy bankrablás is átfutott az agyán, mielőtt izgatottan rá szóltam:
- Ne rám nézzél! Hanem ide! – és a mutatóujjammal ritmusosan bökdöstem az eladó kertekre. Az üvegtábla idegesítő kocogása nem csak Tom, hanem mindenki figyelmét felkeltette volna, pedig ez lett volna az, amit sose akartam volna. Ha rajtam múlt volna, akkor a legszívesebben örökre eltüntettem volna a hirdetéseket, de legalábbis addig biztosan, míg egy kert közülük nem lesz az enyém. Mert hát egy pillanat alatt kikalkuláltam, nem csak a kettő csúnyán összefirkálva áthúzott eladott kertekből, hanem az eladóak mellett álló alacsony számokból is, hogy mindenki kertet vesz! Hiszen a föld nagyságától és a rajta lévő házikótól függően a nagyon-nagyon drága árnak a tizedétől már árultak kerteket! Ezt alig akartam elhinni! Pedig fehéren feketén ott állt!

A pillanatok alatt lejátszódott érthetetlen jeleneteket hatására Györgyi teljesen összegabalyodott gondolatokkal sietett hozzánk. Murray közben kedvesen farkcsóvált és várta a jó felderítői munkájáért a dicséretet. Na, erre aztán várhatott! … míg Györgyi gondolatait kibogoztuk. Végül aztán sikerült. Györgyinél jobban ennek csak én örültem, hiszen már indulhattunk is megnézni a maradék három eladásra hirdetett kertet. Persze csak azután, hogy a Főnök urat jól megbucóztam a jó szimatáért, hiszen ő vezetett minket a táblához. Ha ő nincs, akkor megállás nélkül tovább haladunk, és mint eddig mindig, csak fájó szívvel nézegettem volna a kerteket. Nem úgy, mint most, mert most iszonyatos izgalommal készültem az eladó földek megnézésére.

Az első eladó kert, az MH 067-es, a legolcsóbb, az első kihagyott elágazás baloldalának a hetedik parcellája volt. Még a közelébe se értem és még meg sem néztem, egyből rávágtam, hogy nagyon jó lesz.

Ja persze, mert a ház mögött a messziségben magasan kiemelkedett a Turmberg kilátója. Na, és mért is ne, ha már egyszer kertet veszünk, akkor a kilátás a legfontosabb. Mondjuk az útról és a kertkapu elől a kilátó jól látszódik, na, de a kertből, hogy látszódik?!

Hát sehogy!

De akkor én erre nem is gondoltam, mert a gondolatom már az ásáson, a kapáláson és a kert átalakításán ugrált. Györgyivel ebben egyből társra is leltem, mert egységesen összefogva pillanatokon belül már az egész kertet felforgattuk és ízlésünknek megfelelően berendeztük beültettük és ezt lelki szemeinkkel láttuk is. Tom nem. Pedig becsületesen elmagyaráztuk.

Na de hogy ezt a valóságban ő is mielőbb megláthassa, Tom gyorsan felhívta azt a telefonszámot, ahol a kertek felől lehetett érdeklődni. Rövid kicsengés után egy üzenetrögzítő jelentkezett be. Én eddig is tűkön ültem jártam, hát még ezután! A hívás után másodpercenként vártam a visszahívást és idegességemben egyfolytában a mobil kijelzőjét néztem volna … ha nem lett volna még kettő megnézésre váró kert.

A második eladó kert, az MH 096-os, a legdrágább, a második kihagyott elágazás jobb oldalának az első parcellája volt. Mikor megláttam, csak tátott szájjal bámultam!

De Tom és Györgyi is!

Ez a kert az előző kert közelébe sem jöhetett! Mert mérete még a fele sem lehetett! És rajta a kisházikó, teljesen olyan volt, akár egy kis szerszámtároló!

Nevetséges, de lehetséges befektetés: eme fél kertet egy egész kert kétszereséért veheted!

Itt nem is érdemes tovább időzni, ugorjunk is gyorsan jó pár méterrel tovább.

A harmadik eladó kert, a BB 61-es, az átlagos árú, az étteremtől nyíló bevezetőút jobb oldalának a huszonötödik parcellája volt. Izgatottságomban, még a kutyát is beelőzve rohantam előre.

És milyen jól tettem!

Így volt egy kis időm egy kicsit gyorsan megszemlélni kívülről mindent…

… mert mire mindenki odaért, a szomszédban is megjelent két teljes hangerőn ugató mitugrász kiskutya. A nagy zajtól persze nem tudtam nyugodtan álmodozni, ezért inkább elfordultam a kerttől és szomorúan megjegyeztem:

- Ez a kert lenne a legjobb. Szép nagy terület, a ház is jó, igaz nem nagyon látom… De pont a szomszédban van két ugató kutya! Milyen cirkusz lenne itt mindig a mi kettőnkkel együtt?!

Felderítve a kerteket, otthon aztán szőttem a nagy terveket. Estére Györgyivel együtt úgy belemelegedtünk a kertészkedésbe, hogy már azt hittük, hogy aznap senki és semmi nem tud minket a valóságba visszahozni. Ám egy telefoncsörgés, egy csapásra mindent megváltoztatott.

Ez a hívás volt az, amit kora délutántól úgy vártam. Pedig ha tudtam volna, hogy mi vár rám, akkor lehet nem is várok rá!

Tom a telefonhoz ment és belehallózott. A szobában néma csend lett. A szívem annyira hangosan dobogott, hogy kétségbeesve nyugtattam magam. Persze, mert féltem, hogy a végén a kiszűrődő szavakból semmit sem értek meg a nagy dobolástól!

Az idegfeszítő percek feszültsége a kikagylózott mondatokból folyton folyvást növekedett. Nem sok jót hámoztam ki a szó töredékekből, és mire Tom letette a telefont, már kis híján egy idegroncs lettem, és az addigra sziklaszilárddá vált elképzelésem, hogy most kiskert tulajdonos leszek, úgy látszódott hallatszódott, porrá zúzva szanaszéjjel foszlik.

Györgyi nem tud németül, Tom szavait sem értette, de az eltorzult savanyú arcomról rögtön megértett mindent. És sajnos nem tévedett, mert Tom hozzánk forduló szavai is megerősítették mindenben:

- Az első eladó kert, a legolcsóbb, már el van adva. – kezdte rögtön a rossz hírrel, majd, hogy talán egy kicsit felvidítson minket, vagy, hogy csak erőt adjon a továbbiakhoz, a jóval folytatta: – A másik kettő még eladó… – A szemeim felcsillantak, de csak arra az egy pillanatra, ugyanis Tom nagy levegőt véve azonnal folytatta is sajnálkozva azzal, hogy: – Ennyi volt az első és egyben utolsó jó hír.

A nagy döbbenettől megszólalni sem bírtam, de Györgyi sem! Tom kihasználva ezt a megfagyott némaságot, – és a pattanásig feszült idegességet különben sem akarta tovább fokozni, na meg, mert tudta előre, hogyha most nagyobb szünetet hagy, akkor rögtön két oldalról kérdések és értetlenkedések milliója zúdul rá, mitől aztán egyre nagyobb lesz a zavarodás -, inkább gyorsan belekezdve kezdett beszámolni a hallottakról:

- A földeket Karlsruhe város adja bérbe. Mivel bérelt kertek és nem saját tulajdonúak, ezért az árak a nagyon-nagyon sok pénz töredékei. A kerteket venni és eladni a kertegyesületen keresztül lehet. Írásos bemutatkozással lehet pályázni a kertre. Nagyon sok az érdeklődő és kevés az eladó kert… és jelenleg 40-en várnak előttünk! – fejezte be a tömör beszámolót és várta mit szólunk hozzá.

Akár csak kora délután Murray a dicséretre, Tom is aztán várhatott arra, míg elrettentő szavait fel tudtuk dolgozni. Annyi biztos volt, hogy vállveregetést nem fog kapni!

- 40-en vannak előttünk??? Akkor még tíz év múlva sem lesz kertem!!! – tört ki belőlem a sírást kerülgető keserűség, hiszen már teljesen elképzeltem nem csak saját magamat, hanem Csárlistól-Mörristől az egész családunkat és az összes barátunkat a jövő nyári grill partikon a kertemben. És most ez az álmom az egész berendezett kerttel együtt évekre tolódik?! Na neee! Ezt nem akartam elfogadni… de úgy nézett ki, más választásom nincs.

Ezt követően aztán teljesen összezuhantam és a következő napokban összekuporodva a sebeimet nyalogattam. Aztán a következő éjszaka valami titokzatos dolog történhetett, mert negyednapra teljesen megtisztulva és egészen megerősödve jókedvűen előálltam egy rövid és tömör bemutatkozással:

Tisztelt Kertegyesület!

Szeretnénk Önöknél egy kertre pályázni. Mónika és Thomas R. a nevünk, 40 évesek vagyunk és 11 éve házasodtunk össze.

Nagy állat- és természetbarátok vagyunk. Van egy kiskutyánk, ki akárcsak mi, imád kint, a szabadban lenni. A hobbink természetfotózás, olvasás, írás, ezotéria.

Szeretnénk egy kiskertet hol a szüleinkkel és a barátainkkal jól érezzük magunkat, és munka után kikapcsolódhatunk. 

A növények ismerete és a kerti munka nekem nem ismeretlen, mert szülőföldemen, Magyarországon dísznövénykertészként végeztem és több kertem is volt. Jelenleg az erkélyünk a kertünk, hol a férjemmel együtt kertészkedünk. A virágok mellett, zöldségeket és fűszer- és gyógynövényeket termesztünk. Az erkélyünkön most már alig férünk el, ezért is lenne jó egy kert.

Cirka 3000 euróért szeretnénk kertet venni. A BB 61-es és az MH 067-es kerthez hasonlót szeretnénk, de a nagysága mindegy és kisebb is jó lenne.

Pozitív döntésüknek naaagyon örülnénk.

Barátságos üdvözlettel:
Thomas és Mónika R.

Karlsruhe 2011. szeptember 1.

Aztán megmutattam Tomnak, ő átnémesítette és gyorsan elküldtük a kertegyesületnek.

Ettől a pillanattól kezdve aztán bármit is mondhatott nekem a realista Tom, de még a pesszimista Györgyi is, én továbbra is csak boldogan kapáltam, ástam, növényeket ültetettem és rendezgettem a képzeletbeli kiskertemben.

Tudtam, mindannyian nagyon megijedtek, mert a fejembe valami nagyon bekattant:

Teljes nyugalommal biztosan állítottam, hogy az enyém lesz a BB 061-es kert! Tudod, a legjobb kert, a harmadik, az az ugatós, ahol a ház alig látszott.

Az idő aztán gyorsan szaladt és a pályázat beadása után eltelt három hét alatt sem sokat változott az állapotom. Mondhatni inkább, hogy csak rosszabbodott, még hozzá szemmel láthatóan és kézzel foghatóan.

Ugyanis ez alatt az idő alatt hetente többször is kimentem a kertekbe és hosszasan a kerítésen kívülről nézegettem az álomkertemet. Aztán a környéken még hosszabban virágmagokat gyűjtögetettem, amit majd jövő tavasszal oda, a kiskertembe fogok elültetni. Tom elnézve engemet és a kupachegyekben álló milliónyi begyűjtött magot teljesen tanácstalan volt. Györgyi sem tudta mit csináljon, így hát a biztonság kedvéért minden lépésemet követte, és közben imádkozott, hogy az állapotomban valami változás történjék. És ez a változás nem sokára beköszöntött.

17 napja voltam már teljesen bezsongva, mikor is szeptember 18-án este éppen az illúzió kertemben gyomlálgattam, mikor megcsörrent a telefon. Tom felvette. Én nem törődve az egésszel szorgalmasan gyomláltam tovább, ám a kezeim hirtelen lemerevedtek a nagy munkában.

- Ez a kertegyesület! – suttogtam megbabonázva, és ügyes hallgatózásom eredményeként álomkertemben 11 hosszú év után váratlanul felragyogott a fénysugár, és a semmiből előbújt a megújulás hírnöke: a remény virágszála.

Lélegzetet is alig mertem venni, úgy füleltem minden apró szótöredékre. Mire a férjem letette a kagylót az arcomon már végtelen öröm tündökölt és alig győztem kivárni azt a pillanatot, hogy Tom ünnepélyesen bejelentse:

- Szeptember 20-án 17 órára mehetünk megnézni a harmadik kertet, a BB 061-est!

Ugye mondanom sem kell, hogy akkorákat ugráltam örömömben, mint még soha. Aztán Tom felé intézet milliónyi kérdésem mellett a legnagyobb kérdés csak az volt: Hogy fogom kibírni ezt a két napot? Na, és a többiek?!?!

A két nap szerencsére gyorsan elrepült.

Délután 5 óra előtt 10 perccel furcsa, eddig még soha nem érzett érzésekkel léptem rá a bevezetőútra, és izgatottan indultam el leendő kertem felé. Egy férfi biciklizett nem messze előttem, ki egyszer csak az eladó kert előtt állt meg és érdeklődő tekintettel nézegetett befelé. A szívem majd kiugrott a helyéről:

- Juj! Siessetek már! Ott van már valaki! – kiáltottam hátra a lemaradt Györgyihez, Tomhoz és Wolfganghoz. – Biztosan egy vevő! … Na de akkor is én leszek a nyerő! – bíztattam saját magamat és óriási elszántsággal hittem is, amit mondok.

Aztán rákapcsoltam és hipp hopp már a férfi mellett is voltam! Aki közben egyfolytában hangosan hallózott be a kertbe a tulajdonost hívogatva. Mikor meglátta, hogy melléje értem, felém fordult, majd bemutatkozás közben kezet nyújtott és a kicsi, törékeny női kezemet egy kemény férfias kézfogással szépen megszorította. A kézfogás gyors elengedése óriási megkönnyebbülést hozott nekem. Ekkor derült ki ugyanis, hogy a férfi nem is egy vevő, hanem kertegyesület vezető! Az arcom felragyogott és a vezetőt vidáman követve 16 óra 53 perc 50 másodpercekor a kitárult kapun boldogan beléptem az álomkertembe.

Végighaladva az úton, a sziklakert mellett aztán a hátsó részből előkerült kedves Denisse nevű tulajdonosnővel megismerkedtem, aki megmutatta kívülről-belülről a kis házat, mely közelről, jól láthatóan nagyon jól mutatott. Én már első látásra is beleszerettem ebbe a kertbe, de most, hogy jobban megismertem még jobban akartam.

A kérdés csak az volt, hogy meg is kapom? Erre a választ a Papi hangosan fújta, mert a vezetőtől ő már tudta: A kert még mindig eladó és 2.200 euróért megvásárolható! Ha azt mondjuk most, hogy minekünk kell, akkor miénké a kert! Na, kell, vagy nem kell?

- Kell! Kell! Kell! Persze, hogy kell! – kiabáltam leírhatatlan örömmámoromban, pedig szinte fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Beteljesedett kívánságomnak a földöntúli érzésében teljesen az álomkertem földje felett lebegtem.

Nem sokkal később, miután én, az új álomkert-tulajdonosnő leszállt a földre, Györgyivel aprólékosabban felderítettük a kertet, miközben Denisse, a volt kerttulajdonosnő megmutogatta a virágokat, gyógynövényeket, mi s hol bújt el. A felderítés közben többször is megálltam és boldog szívvel gyönyörködtem Turmberg kilátójának masszív bástyájában.

Tom és Wolfgang ezalatt megbeszélték az egyesület vezetőjével az intéznivalókat.

Ha rajtam múlt volna, akkor én azon nyomban birtokba vettem volna a birtokot, ám ez előreláthatóan még kis időbe beletelhetett. Engem pedig sürgetett az idő. Mert ugye 11 év várás után már nem lehet tovább egy napot sem várni. Ráadásként szeptember végét írtunk. Őszi ültetések, ásások, hogy csak a legfontosabbat említsem.

Még a gondolattól is rettegtem, hogy egy percet is el kell fecsérelnem. Pedig bizony ennél sokkal többet is el kellett, de ez már a folytatás, amit legközelebb fogok elmesélni.