Ma reggel anyu elővette a 2005-ös karácsonyi ajándékát és berakta a számítógépbe.
Abba a gombnyomásra kinyíló fiókba, ahova korábban már el akartam bujtatni Charlie elől a parizer korongomat, csak nem sikerült, mert túl vastag szelet volt.
Mamám korongját bezzeg szépen bevette és elrejtette.

A gépezet aztán teljes erővel beindult, búgott, kerregett-berregett, mamám kitteget-kattogott és láss csodát órákkal később a második fiókból kihúzott egy teljes kész születésnapi ajándékot.

Csak szájtátva bámultam, mint Toto. Tudod, annak a kansasi Dorothynak a kutyája. Őket repítette el házastól a tornádó. Láttam a tv-ben. Szóval, mint ahogy nekik, mikor a nagy varázslónak, Óznak a showját látták, ugyanúgy nekem is leesett az állam a mamám mutatványától. Egyszerűen elképesztő volt.

De kapaszkodj meg, az igazi műsor csak azután kezdődött, miután megkaptam az utasítást, hogy gyere Murray, ülj le közénk te is.
Az ezüstszínű korong is elfoglalta helyét az ezüstszínű herkentyűben.

- Hókusz-pókusz! – kiáltotta mami és a szülinapi ajándék azon nyomban félelmetesen sejtelmes zenét kezdett játszani. A tv képernyője misztikusan vibrálni kezdett.

Színes fénycsíkok varázslatos táncának közepébe cseppentem egyszercsak.

Jaj, de mi történik? Bébi lettem. Kicsi Mörrivé változtam! És… és a szombathelyi kert közepén állok egyedül!

Félelmemben ugatni kezdtem.

- Csitt Murray, maradj csendben. – hajolt hozzám a nagyi. Megsimogatta buksimat, majd lányához fordult: – Mona, tekerd vissza léci az előző fotókat, a kutya miatt most nem láttam őket.