Kutyavilág

Zajlik az élet nem sivár, elmeséli a Kutyavilág! Napról-napra naplóval, csatolva sok-sok fotóval!

Internacionális szavak

A csaknem trópusi április után beköszöntött az esőzés.
Reggeltől estéig, estétől reggelig csak esett, csak esett. Volt hogy zuhogott, volt hogy csöpögött, volt hogy szemerkélt, volt hogy ömlött, de teljesen mindegy volt, mert a tényen egy sem változtatott, hogy majd’ minden sétám után úgy értem haza, mint az ázott kutya.
És ezt a boldogságomat anyáék tetőzték még azzal is, hogy szerdán és pénteken, két éjszakára is magamra hagytak a nagy dörgés és villámlás közepette.
Még jó hogy nem félek, és nem csinálok nagy ügyet az egészből, úgy, mint Charlie, aki az égzengésre mindig merészen telitorokból kiabál.
Legalább úgy, mint mami a koncerteken.
Csak azt nem értem, hogyha Karcsi tud otthon őrjöngeni, akkor maminak miért kell ezért sok kilométert és két órát utaznia?!
Mint tegnapelőtt, mikor Stuttgartba mentek VNV Nation koncertre…

Anyám egész héten a koncertekre készülődött… Nem fejtem ki bővebben.
De azt megemlítem, hogy szintén több éves álmának a beteljesedésének az ideje közeledett nagy sebességgel mikor 5 óra előtt nem sokkal elindultak a vasútállomásra.
De nem azért, hogy vonattal utazzanak – annak ellenére, hogy mami kismilliószor megfogadta, hogy Stuttgartba többé nem megy autóval -, hanem hogy ott felvegyék a haverjukat, hogy aztán a nemzetközi utasokkal megpakolt Bluelu már száguldhasson is a megtestesülő álom felé.

A kormánykerék mögött az utasok biztonságáért felelős német-francia vérvonallal rendelkező papi,
az anyósülésen a zenére lábával doboló és összevissza tekergőző fajtatiszta magyar mami, és a hátsó ülésen a hangszórók dübörgésének a központjában ülő rezgőfejű Dmitry, az orosz barát.

Szép összetétel, mi?
Anyám műve!

Papi megismerését már korábban említettem, de Dmitryét még nem.
Az egész ott kezdődött, mikor évekkel ezelőtt anyáék elmentek legelső közös Colony 5 koncertjére Heidelbergbe a Depeche Mode klubba. Mami akkor még alig tudott németül, de szentül elhatározta, hogy saját kíváncsiságának a kielégítésére statisztikai felmérést készít a látogatókról.
Ugyanis sajnálatos módon a média nem igazán támogatja az elektronikus zenét játszó együttesek szerzeményeit, így maminak volt egy sanda gyanúja, hogy az emberkék – velük ellentétben, – nem a Colony 5 svéd együttes fellépése miatt jöttek, hiszen nem ismerik, hanem a DM klub miatt.
Ennek a feltételezésének a bizonyságáért fogta magát, az ácsorgó emberekhez ment, és mosolyogva nekik szegezte a kérdést:

- Te miért vagy itt?
Hmm, érdekes kérdés volt…

Páran szóhoz se jutottak, csak nagy szemeket meresztettek. Legalábbis addig, míg mami fel nem sorolta a két lehetséges választást: 1. DM klub vagy 2. Colony 5
Persze a megkérdezettek egyöntetűen az elsőre szavaztak, míg Dmitryre nem került a sor.
Ő eltalálta a helyes választ!
És ezért, vagy nem ezért, azt nem tudom, de lassanként kialakult a barátság és egyre több koncertre utaztak hármasban.

Hú, most annyira elkanyarodtam a száguldó autótól, akár az autópályáról Bluelu az első városnál.
Mert ez volt papi aznapi taktikája, hogy mamámat vonat helyett mégis kocsiba helyezze, és a mindennapos hosszú dugókat az autópálya javítása miatt kikerülje. De hiába is volt a jó taktika, ha az országúton is torlódtak a járművek, és a faluk között meg a sok lámpa miatt volt nehézkes a haladás.

Amilyen lassan közeledtek a koncert helyszínére, olyan gyorsan fogyott a remény a jó helyért.

- 84 km 2 óra alatt! – mami majd felrobbant – Pillanatokon belül 7-kor nyitják az ajtót, az első sornak már lőttek! – idegeskedett, és a feje most már nem a zenére járt fel-alá ütemesen, hanem azért, mert hol az órára, hol a piros lámpákra nézett, miközben váltig erősködött – nem mintha ezzel gyorsította volna a menetet -, hogy koncertre Stuttgartba autóval soha többé.
Papi próbálta nyugtatgatni: Van fotóigazolványunk, a képek miatt ne aggódj.
De mami ennek ellenére is csak aggódott tovább.

Egészen a bejáratig.
Ahol is hirtelen minden idegessége messze elszállt, mert az ácsorgó emberek mellett tisztán kirajzolódott a jó hely megszerzésének a biztos esélye. Mitöbb, a negyedóra várakozás majd ajtónyitás után, mami legelsőként foglalta el és le az első sor közepét.

Mindenre számított, de erre nem!

Percekkel később papi is megérkezett melléje az ingéjére tűzve egy papírral, mely a fotózás engedélyezése volt. Ugyanis fotózni és videózni tilos volt.
- Mindhárom együttesnél mindössze az első három számnál szabad fényképeznünk. – mondta papi a kordonnak támaszkodva.
Látod, mami ezért is első sor mániás. Ha már a sok ugrálástól elfárad, tud a korláton pihenni.
Amúgy meg töpörtyű. 160 centis termete a nagydarab emberek mellett eltörpül, és hátrébb állva egyszer-kétszer volt hogy az együttes helyett az előtte állónak a csodás hátát nézhette végig.
Legelöl ilyen nem fordul elő.
Kivéve, míg három szám erejéig fotósok futkároznak előtte.
De az kibírható.
Főleg, ha a papi is köztük van, és paparazzi ügyességgel és fürgeséggel csattogtatja Napóleont.
Mert így tett az első együttesnél, a Modulate-nál, így tett a második együttesnél, az Imperative Reaction-nál, és így tett a nagy álomnál, a VNV Nation-nál is.

Tudom, most ez neked annyira kínai, mint nekem a japán, ezért tovább lépek. Ahogy a nagyszerű koncertek zárását követően szüleim is, hogy autogramra és exclusive fotókra vadásszanak.
A magazinjuk érdekessége, hogy privát fotókat is közöl(het)nek a sztárokról.
Ha az ember tájékozott, no meg szemfüles, a koncerteken sokszor találkozhat nemcsak a fellépő művészekkel, hanem más együttes tagjaival is, mint látogatók.
És ha hiszed hanem, mami álomkoncertje az „Ezt soha nem fogom elfelejteni” kategóriába egy újabb exclusive exponálással, a Rotersand billentyűséről, még jobban az emlékezetébe pecsételődött.

A hab a tortán ekkor kezdett felverődni, de az este megédesítésére még néhány percet várni kellett. Még hozzá kint az utcán, a turnébusz előtt.

Elsőként az amerikai Imperation Reaction dobosa jött ki. Szüleim odamentek hozzá, hogy lefotózzák. Mami gagyogott hozzá néhány szót angolul, de elakadt és papihoz fordult, hogy segítséget kérjen:

- Mond meg léci, hogy az új albumuk… – kezdett neki. Izgatottságában nem németül mondta, de mindegy, mert papi szépen ért és még beszél is magyarul, így hát nem kell csodálkozni. De azon már százszor jobban mikor a dobos megszólalt:
- Magyar!? – mondta mosolyogva magyarul.
Mami döbbenten ránézett. Hirtelen felfogni se tudta, hogy mi történt, és egyszeriben nemhogy a mondandóját, meg az összes tanult nyelvet, de még az anyanyelvét is elfelejtett, mert csak hápogni tudott, mint a Donald kacsa.
A dobos közben elmagyarázta angolul, hogy a barátnője magyar volt, ezért tanult tőle pár szót. Bizonyságként megállás nélkül sorolta a „köszi, szia, köszönöm szépen, tök jó…” és ehhez hasonló szavakat, mami meg csak ájuldozott: – Hát mindenre számított, de erre nem!

Közben Dmitry odament hozzájuk, hogy kijött Ronan, a VNV Nation énekese.
Papi elment, hogy készítsen róla is képet, ott hagyva mamit, hogy nyugodtan térjen csak magához.
Ez a módszer nagyjából bevált, mert hamarosan mami elillant mondandója bevillant és gőzerővel Dmitryt kérte fel németül az angol tolmácsolásra.
Aztán papi visszajött, hogy teljesen észhez térítse mamit, hogyha akar közös fotót Ronannal, akkor jöjjön már odébb pár métert.
Mami naná hogy akart, hiszen az álom megvalósulásának a bizonyságaként ez is kulcsfontosságú szerepet játszott.

Így hát elindultak az Ír születésű, Hamburgban élő énekes felé. A dobos sziázása és köszizése, mami hápogása „hát, hát ez nem igaz”, na meg nagy nevetések közepette.

Ronan már csak néhány lépésre volt, és barátságosan üdvözölte mamit:

- Hogy vagy? – kérdezte magyarul.

Mint villámcsapás a fába, úgy hasítottak a szavak mamiba, aki lélegzet visszafojtva teljesen ledermedt és kigubbadt csodálkozó szemmel papihoz hápogott, hogy jól hallotta az egészet?
Ronan, hogy oldja a szavaival okozott nem várt sokkot, kezet nyújtott maminak és németül bemutatkozott. Mami ekkorra teljesen elfelejtette még a saját nevét is és csak hápogott.
Szépen bemutatkozott elsőre!

Másodjára azért sikerült neki. 134-RM.JPG

Ugyanúgy, mint a közös fotó is.
Hol világosan látható a jelzőtábla felhívása: Figyelem! Veszély! Sokk veszély!

Ezután szüleim még beszélgettek Ronannal és kiderült, hogy magyar haverja van és még Budapesten is koncerteznek.
Mami fájó szívvel mondta, hogy sajnos az túl messze van, de a szilveszter előtti koncerten Ludwigsburgban biztosan ott lesznek újra.
Lassan véget ért egy hihetetlen este.
Bluelu a szinte üres autópályán egyhangúan szelte a kilométereket hazafelé.

Az utastérben bezzeg a hangulat nem volt egyhangú! Zene, beszélgetés, nevetés, éneklés, na meg mindvégig hápogás.

A minden képzeletet felülmúlt koncert után lassan mami már csak egyet nem tudott felfogni:
- Amerikai és Ír emberek, ha néhány szót is, de tudnak magyarul, az ismerősük miatt. Nem egy Németországban élő családról tudok, hol az egyik szülő magyar és a gyereke egy árva szót sem beszél magyarul! – mondta, aztán felhangosította a zenét és inkább arra gondolt:

„Vajon milyen lesz május 21-én a 15 éve várt OMD álomkoncert… Stuttgartban?!!”

Címke:

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezár