Egy nap, karácsony közeledtén, jeges palástjával köszöntött be a tél, s jégvirág nyílt az ablakomon. Sok-sok apró hópehely lassan a földre hullt és óvón takarta be a parkot.

A rét, ahol nem rég még zöldellt a fű, most vastag hófehér dunyha alá bújva téli álomba szenderült. Távolabb, a házak ablakain apró égők csillogtak. Körülöttük a fák, a bokrok is fényes pompába öltöztek, melegséggel megvilágítva a fagyott tájat. Szemben az erkélyemmel, fagyöngyökkel ékesített faágakat suttogó szél remegtette.

Némán néztem a csendes, érintetlen tájat, és szívemet átjárta a bánat.

Vajon, hogy nézhet ki most az én kicsi kertem? Megérkeztek a madárkák téli etetésre?

És a Kis Rigó? Ki a fagyos, zúzmarás időben boldogan csipegette az eleséget a madáretetőből.

Emlékszek, ágról ágra szállva vidám dalával a természetet hosszú alvás után ébredésre szólította, s hóvirágok bújtak ki az olvadó hó alól. Illatozó ibolyák kéklettek az álmos gyepen, mit színesen mókázó kankalinok is elleptek. Nárciszok és aranyvessző sárga virágai aranyozták be a tájat, és mellettük bájos krókuszok apró csoportokban pompáztak.

Erősödő simogatásával a nap a tulipánokat is kicsalta, s lassan széjjelnyíló kehellyel hosszasan az égre meredtek. A tavaszi esőt remélték? Tán a madárkát keresték?

A Kis Rigó a cseresznyefarügyek között bújócskázott, hol zümmögő méhecskék szorgalmasan poroztak. Amíg gyümölcsérésre várakozott, rovarokkal táplálkozott és a veteményeskertre vigyázott. Az új hagymát és a retket nem kedvelte, így hát ezek egymás után szépen kikeltek!

Kora nyártól kezdve a hétvégékre mindig kiköltöztem a kertbe. Éjszakáim a kisházban kényelmesen teltek, s reggelente lágy sugaraival a napfelkelte keltett: Ideje bejárni a kertet!

Az óriás cseresznye és az édes meggy mikor megtermett, a kiskert más madarakkal is megtelt. Dalolásztak és falatoztak a fák tetején, hova ember biztosan fel nem ér.

Paradicsom és paprika palánták, ahogy nőttek, sok-sok virág a díszkertet benőtte.

Szépséges rózsák harmatcseppeket könnyeztek, ám boldogságot tükröztek.

Bársonyvirág kavalkád és sok vadvirág, mind-mind a bogarakat hívogatták. Bíbortüzes liliomok édes illatukkal csábítottak, s erős vetélytársnak bizonyultak.

Szépszál kardvirágok szépségükkel szúrtak szíven ám, nem úgy, mint a szúrós gyom, a gaz, mely oly szívtelenül bárhol megvagdalt!

Az üde pázsitot a fűnyíróm fürgén szelte, s a szomszédok is mindig tettek-vettek. Macskájuk mindig hozzám kóborolt, ha a szalonnasütőnél tűz ropogott és a bográcsban halászlé fortyogott.

Akárcsak a Szaharában, tikkadt, nyári forróságban, a nyugalom oázisa látogatókkal tele lett.

S ott volt a Kis Rigó is! Vidáman lubickolt és szomját oltotta a kicsi tónál, a madáritatónál.

Bogarak, madarak, jöttek-mentek, s a víz és partja élettel megtelt.

Tarka-barka pillangók vidáman repkedtek, és szitakötők kergetőztek, hol kis gyíkok lustán napoztak, mialatt hangyák fáradhatatlanul dolgoztak.

Csendes nyári éjszakákat hold csillogta át, és csillaghulláshoz a természet muzsikált.

Tücskök ciripeltek a fűben és szentjánosbogarak világítottak körülöttük.

Nappal, a kánikulában vetemények és virágok sokasága szomjasan várták a nyári záport. Sötét viharfelhőktől a nyírfák rezgőn megrettentek, de az esőtől megkönnyebbültek. Az éltető vizet a gyümölcsfák is mohón itták, s almával és körtével hálálták.

Ahogy az évszakok teltek, az éléskamra lassan megtelt.

Őszirózsa és krizantém virágzott ki, mire a szerszámoskamrát az akác és a borostyán körbefutotta. Fenyők és tuják majd az égig nyúltak fel, s rikítóan zöldelltek a kopaszodó környéken.

Mily kár, színes leveleiket hullajtják a fák, s az indián nyár is már messzire jár!

Az asztalon csipkebogyótea gőzölgött és mellette sült gesztenye hűlt, mikor a Kis Rigó a kertkapunál ült, s hangosan ott fütyült, míg a parázs lassan kihűlt.

Dermedt fakó avar lábam alatt szárazon fel-felreccsent, mire a madárka meg se rebbent… csak szívhez szólóan dalolt tovább, míg a szél távolra repítette édes kis dalát.