Szomorú kutyasors, ami ma velem történt. Otthon hagytak!

Pedig csak a Bagolyt látogatják, mert visznek neki ezt-azt. (Tudod, őt nagyon bírom, majdnem annyira, mint Charliet.) Hozzá mindig mehettem velük én is, de ma nem!!

… Az egész történet ott kezdődött, hogy a mamám Szombathelyről Karlsruhebe költözött, mert egy templomban megfogadta az Istennek, hogy jóban-rosszban, míg a halál el nem választja, a papám mellett lesz.

 Egy hónapja lakott abba a német városba, mikor az orra elé került az újság, és majd kibökte szemét egy hirdetés:
Magyar csemegeboltba eladókat keresünk…- állt németül a szöveg.
Mamám rögtön telefonált. Merész ötlet volt részéről, hiszen, ahogy halvány gőze se volt későbbi érkezésemről, ugyanúgy szinte a német nyelvről se.
Szerencséjére a bolt tulajdonos tördelve tudott magyarul és mamám próbaidőre mehetett a délelőtti, 4 órás műszakra. A délutáni 4 órás műszakot egy magyar fiú csinálta.

1-2 nappal később mamám betoppant reggel a boltba és látja, hogy a Bagoly a pulton üldögélve, husikát csipeget.

- Hello, Jani vagyok, – szólalt meg – de hívjál csak Bagolynak. – folytatta a szemüveges fiú.

- Szia, Mona vagyok – felelte mamám.

Majd az egész délelőttöt átbeszélgették, a lejárt szavatosságú piros paprika, piros arany piramisok árnyékában.

Beszélgetésüket mi zavarta?
Csak romlott felvágott szaga.
Vevő, mint kóbor kutya ritkán tévedt arra,
mert a környéket török lakta.  
Magyar élelmiszereket áruló bolt,
hol többségében szerb árú volt.
Minden termék szavatossága lejárva,
nem csoda, hogy a Köjál bezárta.

Ha valaki bolond, ne akarjon boltot!

A főnöknek hiába mondták, sok minden lejárt már,
az üzlet amúgy is a csőd szélén állt.

Zárásként, mamám és Jani nagy jutalmat kaptak munkájukért cserébe. Megfizethetetlen igazi barátságot, mely már 6 éve tart.

Egyszer Bagoly jön mi hozzánk látogatóba, ötször mi megyünk hozzá. Akárcsak ma is. De ma a Murray név vastagon ki lett húzva az utas listából. Fogalmam sincs, hogy miért, pedig Janihoz állandóan mehettem, még akkor is mikor két utálatos kölyök macskája volt neki. A nyugalom kedvéért próbáltam velük összebarátkozni, de nem voltak hajlandóak szövetségre lépni velem.

Egyfolytában csak azt fújták, hogy tűnjek el, és semmi keresni valóm nincs se itt, se az ágyon.

Mondtam, hogy vigyáznék rájuk, jó macskaőrző-védő vagyok. De nem kellett a segítségem!

Mit ad isten, pár hónappal később az egyik tejnyalót az úr magához szólította. 

Janit meg kiparancsolta a házuk elé, hogy azonnal takarítson fel az úttestről egy felismerhetetlenségig palacsintává lapított állattetemet. 

Napokkal később a másik tejnyaló az utcán csavargott, és egy autó úgy áthajtott rajta, akár a zebrán, vagy a zöld lámpán.

Térjünk vissza gyorsan a mai napra. (Már 22 óra és mindig ilyenkor megyek aludni.)

Szóval, mikor családom hazaért este, dzsungellel a kezükben, kézzelfoghatóan már megtudtam, mi volt a forró ok, amiért otthon hagytak.
3 órát bolyongtak egy hatalmas növényekkel teli üvegházban, mire megtalálták a kijáratot. Sok pénzért, emlékként magukhoz vettek jó pár növényt.
Azt nem tudom, hogy azzal a szándékkal tették mindezt, hogy bekerüljenek a Guiness könyvbe, egy 8 négyzetméteres erkély, rekord mennyiségű virág bepréselésével, vagy csak a függőkert teherbírására kíváncsiak. Ez rejtély. Ezt nem mondták, csak azt, hogy Mörrikém, ha ennyi időn keresztül a tűző napon a 30 fokban az autóban vagy, akkor megfőlsz és hotdog leszel. És azt vigyük Janinak?