Börtönbe zártak!

Lecsuktak!

Hűvösre tettek!

Ártatlanul tömlöcbe zártak, akárcsak Edmond Dantest If várába!

Sötétzárkában kuksoltam étlen-szomjan, mert bezártak és ott hagytak!
A talpalatnyi helyen, a fagyasztó és a ládák között a raktárban.
Hiába kiabáltam, hogy nem vagyok bűnös, meg se hallottak, és ahelyett, hogy kimentettek volna, inkább elmentek bevásárolni a szüleim.

Szökésre semmi esélyem sem volt. Cellám ajtaján olyan kicsi volt a lyuk, hogy egérré kellett volna változnom, de legalábbis vadászgörénnyé, hogy átférjek rajta. Ennek még a gondolatától is kiborsóztam, és inkább csak reménykedtem, fohászkodtam, és szorgalmasan számoltam az idő múlását.

7200 másodperccel később végre szüleim visszaértek és hallottam ám anyám szavait, melyet az Úrnak szegez ijedten.
- Jézusom, hol a kutya?? – kérdezte, és eszeveszetten rohant fel-alá a lakásban.
- Uramisten, hova tűnt? – tudakolta, miközben a lakás összes ajtaját idegesen nyitogatta.
- Itt vagyok. – vinnyogtam halkan összegubózva. – Szabadítsatok ki.

És láss csodát, egyszercsak zárkám ajtaja lendületesen kitárult és a világosság kellős közepén ott állt megmentőm.
Alig tértem magamhoz, a fény teljesen elvakított és azt hittem nem látok jól. Erre mamám felkapcsolta a lámpát.
– Nézzétek, itt van Murray … de úgy látszik, jól érzi magát …

És amilyen gyorsan kinyitotta az ajtót, ugyanúgy akarta visszahajtani is, csakhogy észhez tértem és még időben kirohantam!