Na tessék.
A mesék hálójából kis időre kibogozva magam, azt gondoltam, hogy kicsit a kosaramba, avagy Mörrimackó kuckójában pihenhetek. Gondolod így lett? Az elsózott csirkecombra dehogy!

Mondjuk, azt éreztem, hogy ma valami rendkívüli esemény fog történni, mert hallgatóztam…
Valami Napóleon, vagy kicsoda-micsoda fog hozzánk jönni egy Birodalmi Lépegető kíséretében.

Tudtam, nagy felhajtás várható…
Na de ekkora?

… Hogy az egész lépcsőház majd összecsődül, mikor papám belép velük a lenti bejárati ajtón?…
Erre nem számítottam.
A lépcsőház csak úgy zengett. Kifüleltem mindent. Mondjuk nem volt nehéz, mert a szokásossal ellentétben, most a mamám is jó előre hallotta az irodájából, hogy érkezik a Papa. Pedig az ő hallása az enyém közelébe se jöhet. Csak úgy rohant az ajtóhoz – mint Charlie a rejtett éléskamrámhoz -, aztán szélesre tárta és várta őket.

Megérkezett a lift.

A papám valami elképzelhetetlen pózban, a hátán Napóleonnal, a Birodalmi Lépegetőt próbálta kiráncigálni a felvonóból.
Nem sok sikerrel.
Napóleon a nagy szatyorban minduntalan előre bukott, így harcolva apám akciója ellen. Mamám aztán, mint egyszemélyes mentősereg ott termett, és a béke kedvéért bevitte Napóleont a szobába. És ott hagyta egyedül az asztal közepén…
Mert visszament papámhoz jajgatni. „Jaj, jaj, vigyázz!” meg ilyenek. Aztán azt megunhatta, mert másabb ötlete támadt.
Segíteni akart.
Segíteni!
Szent oldalborda!
Az ő rozzant derekával segíteni a monstrumot…

… hogy aztán megint napokig Murray ápoló lehessek, és naphosszat felügyeljek csak az ágya mellett, hogy rendesen fekszik-e, szépen gyógyul-e, mint a minap is mikor lumbágót kapott.

Papám is majd elájult ezen, de összeszedte magát, és nagy nehezen bevitte a Birodalmi Lépegetőt, és a becsomagolt Napóleon mellé rakta. A földre. Mert az asztalunk ekkora súlyt nem bírna el.

Mamám persze rögvest letámadta a Lépegetőt.
A gépezet hátára ugrott, vagyis a két lábára. Kezeit a két elől lévő indítókarra helyezte, és lassan, óvatosan magafelé hátrahúzta a jobb kart. Ekkor a bal irányítókar előre ment és a mamám lassú ütemben lépegetni kezdett. Ezután mami fogta és a balkart jó erősen, azonnal visszahúzta. De akkor meg a jobbkar ment előre.
Alig győzött a karok után kapkodni, és hiába is húzta egyre gyorsabban és gyorsabban, az irányítókarok akkor is csak makacsul egymást kerülgetve haladtak. Közben a tempó már elérte a maximumot és mamám a szőnyeg közepén már futott, de a monstrum mégsem akart elmozdulni a helyéről.
- Mi ez? – kérdeztem tanácstalanul – Mire jó ez? – tudtam, erre magamtól rájönni sose fogok.
- Ez egy ellipszisjáró fitneszgép, Murray. Sportolásra, edzésre való.

Na, ezen aztán szépen meglepődtem.
Miért kell a mamámnak ehhez egy ekkora gépszörny? Hiszen az egész lakás egy nagy konditerem, hol szépen lehet edzeni.
Lehet kifutni a konyhába, befutni a hálóba, a nappaliban körbe szaladni és az asztal alá bújni. Lehet az ágy alá kúszni, az ülőgarnitúrán ugrálni, a szőnyegen tornázni vagy az erkélyen jógázni. Miért nem jó ez neki??

De aztán kérdésemet napoltam, mert Napóleont a dobozából papi kipakolta.
Ott állt az asztal közepén méltóság teljesen, midőn a szívem dobogott hevesen.
Felszerelései mellette heverve, várták, hogy valaki összeszerelje.
Papi nem tétlenkedett, ügyesen serénykedett.
Objektív és akku, na meg külső vaku, mindet Napóleonra szerelte az apu.

(Hamarosan teljes harcidíszben a fényképezőgép bevetésre készen állt, a kis kutya pedig csak szájtátva csodálkozva állt. Boldogsága határtalan, felkérték nagy munkára.)

- Napóleon, a fényképezőgép, engem modellnek kért. Ritkán lát ilyen szépet, ezért készít rólam sok-sok képet.