Pár percem adódott most, hogy egy korábbi eseményt végre elmeséljek.
November 29-ére tekerem vissza az időkerekét, hiszen ott kezdődött minden …
Ma kiváltképpen unalmasan és monotonon ugrottak a percek a falióránkon. Tik-tak, tik-tak, tik-tak, kattogta minden eddiginél idegtépőbben a másodpercjelzője. Mélyen a fejembe hatolt és ott lüktetett, szép lassan az őrület elől a hálóba kergetve.
Mamám az irodájában elmélyülten dolgozgatott, mikor egyszer csak a bejárati ajtótól valami furcsa zörej hallatszódott.
Nem izgattam fel magamat, mert gondoltam, csak a felettünk lakó szomszéd próbálkozik ismét betörni hozzánk. Szegényem, néha hirtelen rövidzárlatot kap, és akkor szentül azt hiszi, hogy nálunk lakik.
Ilyenkor mindig perceken keresztül azzal próbálkozik, hogy a kulcsát a mi kulcslyukunkba gyömöszölje bele! De sose sikerül neki.
De nem tudja megjegyezni.
Pedig a papám is már párszor megmondta neki világosan, hogy itt mi lakunk, ő eggyel feljebb.
Mert ezt mindenki tudja a házban.
És azt is, hogy a mi lakásajtónk előtt éjjel-nappal kint fekszik az őrző-védő kis Mörri, az üdvözlő lábtörlő. Ezért elég lenne a lába alá pillantania, és rögtön láthatná, hogy rossz helyen próbálkozik!
Szóval, nem izgattam fel magamat a zörgölődésre, inkább hanyatt vágódtam és kényelmesen szundikálni próbáltam.
De a matatás csak nem akart csitulni.
Kicsit már kezdett idegesíteni, és a mamámat is, mert hallottam, ahogy dünnyögve kipattant a főnöki karosszékéből, és morogva kisietett.
De nem történt semmi.
Se ajtó nyílás, se kiabálás, se ajtócsapódás.
Semmi.
Csak síri csend.
És a síri csendben csak a percek ketyegtek hangosan.
A gyanúm egyre jobban erősödött, hogy valami nem stimmel, ezért halkan kiosontam.
Nem fogod elképzelni, hogy mit láttam!
A mamám teljesen lemerevedve a kukucskáló lyukra volt rátapadva, és lélegzetvétel nélkül bámult csak ki a folyosóra!
A másodpercek őrjítően lüktettek. Ugyanolyan gyorsan, akárcsak a szívem.
Mami lassan elszabadult a kukucskálótól és szavai kezdték feltörni a fagyott légkört.
- Azt hiszem elment … – gondolkodott hangosan. Vagyis halkan, suttogva, miközben a lábujjhegyen állástól kissé elgémberedett vádliját nyomogatta.
– Murray, azonnal menj a szobába! – parancsolt rám, mikor észrevette, hogy ott állok én is.
– Menj gyorsan a szobába! – mondta idegesen.
De én moccanni se tudtam hirtelen a döbbenettől.
Erre szépen betolt a nappaliba. Pedig elülsőlábaimmal teljes erőből behúztam a féket!
Aztán rám csukta a szobaajtót, fogta a kulcsát, ami passzol már a kulcslyukunkba, és kilépett a lakásajtón.
A levegőben volt valami, amit most már lassan kivehetően éreztem.
Félelem kerített a hatalmába és kicsit még remegtem is.
Nagyon aggódtam mamiért, de szerencsére hamarosan épségben beviharzott.
- Mond csak Murray, te hívtál mára vendéget?
- Vendéget?? – kerekedett ki a szemem a meglepetéstől.
- Igen. Egy hatalmas németjuhász kutya kopogtatott az ajtónkon.
Kopogtatott párat és várt. Majd leült a lépcsőhöz és ott várt, hol az ajtónkhoz pillantva, hol le a lépcsőn. Aztán fogta magát és lement a lépcsőn.
- És nem volt vele senki sem? – kérdeztem teljesen ledöbbenve.
- Senki sem. A lépcsőházban se volt egy teremtett lélek és még az utcán se a közelünkben.
Felettébb érdekesnek találtam a dolgot.
Ezután az óramutatója helyett egész nap a megoldás kattogott a fejemben.
Gondoltam arra, hogy lehet Charlieval történt valami és egy rendőrkutya volt nálunk.
Gondoltam arra is, hogy lehet Charlie üzent valamit és csak egy postáskutya volt.
De megfordult a fejemben, az is lehet, hogy egy bérgyilkoskutya volt!
És még sok minden másra gondoltam, de arra nem, ami a múlt héten derült ki.
Az a hatalmas németjuhász kutya új lakóként költözött a házunkba.
Biztos akkor csak bemutatkozni és mesélni jött. .. és a mami nem engedte be … mert mindig azt hajtogatja: Óvakodj az idegentől!