Az elmúlt időszakban, mint ahogy egy részét már leírtam, annyi, de annyi stressz, megrázkódtatás ért, hogy az már borzalmas.

És akkor még mindent meg sem említettem!
Mert ugye a baj mindig csőstül jön. Akarom mondani most biciklistül!

A napokban egy kerékpár a sétányon őrülten felém robogott, mialatt az elülső kosarában valami nagyon lobogott. Himbálódzott jobbra-balra, az egyensúlyát nehézkesen tartva.

Bárcsak mellém érve továbbhajtott volna, ahelyett hogy lefékezett nyikorogva!

Lestem ám csak szájtátva, mikor belelestem a kosárba:
- Jaj, milyen gyűrött a képem ezen a miniatűr tükörképen! – csalódtam hirtelen magamban, mikor szembenéztem magammal!
Ezt cipelni biciklin? Hát bedilizek íziben!

… És tényleg bediliztem íziben!

A miniatűr tükörkép megmozdult és elkezdett össze-vissza izegni-mozogni, meg a képembe csaholni.

„Nosza Murray ne hagy magad, ne tartsd bent a haragodat.
Vakkants csak a vakarcsra, ne tegyen már taccsra!”

És csak ugattam, és csak ugattam a mini Mörrire, hogy Papi alig tudott csitítani.
- Hagyd abba Murray, ne ugasd Johnnyt. Hát így kell egy Havanese rokonodat megismerni és üdvözölni? – mondta nekem nevetve, majd a klónozott konkurenciám gazdájának ecsetelni kezdte, hogy én mennyire ki nem állhatóm a bébi kutyákat.
Ez persze nem vigasztalt és továbbra is ugattam, mert a kísérteties hasonlóságunk megdöbbentett:

Ilyen voltam én is 6 évvel korábban, mint most Johnny 3 hónapos korában!