7. Mesés kaland: Méregzsák
Vasárnap lévén, a szokásossal ellentétben, szüleim korán keltek fel. A sétám után elegánsan kiöltöztek, majd Papi fogta az autókulcsot és a hatalmas virágcsokrot, amit tegnap nem engedett megrágcsálni, és Mamival szinte egyszerre, kobakomat simogatva, elárulták, hogy Murray marad. A jó fiú lesz figyelmeztetést már menetközbe, robotosan mondták, és kisétáltak az ajtón. Ennyi.
Ha nem kagylóztam volna ki az előző napokban a telefonból kiszűrődő hangokból, hogy családi összejövetelre, születésnapra utaznak 60 km- rel odébb egy étterembe, akkor most ostobán nézhettem volna utánuk. Így csak csalódottan és megsértődve tettem. Családi összejövetel. És én nem tartozok oda? Mi az, hogy engem otthon hagynak?
Lefeküdtem kosaramba, és tovább durcáskodtam. Magamban, csendben, mert én jó fiú vagyok és csak nagyon ritkán üvöltözők egymagamban, mint egy bolond.
Mikor késő délután gazdáim hazaértek, akkor húztam fel csak igazán az orrom. Le se tagadhatták volna, hogy Charlie barátomat bezzeg elvitték az étterembe. Én megéreztem rögtön, még mielőtt mondták volna! Mamám próbálta kimagyarázni a dolgot, hogy ő se tudta, hogy jön Charlie. Meg hogy Karcsi rossz fiú, nem lehet egyedül hagyni, mert ha hosszú ideig magányos, akkor félelmében hangosan kiabál, vagy unalmában áriázik.
A szomszédok pedig nem értékelik se a hangoskodást, se pedig az operát, ezért a Nagyiéknak muszáj volt magukkal hozniuk.
Képzelheted, ezzel a szöveggel akart megetetni, miközben a számba dugott malacpecsenyével próbált lekenyerezni.
Aztán a magyarázkodást lassan ellenem fordította, hogy mindenért én vagyok a hibás.
Hogy Charlie szépen elüldögél, de én toporzékolni kezdek, mihelyt valamit nem kapok meg.
Hogy én úgyse tudok rendesen viselkedni ilyen helyeken, mert rövid idő után hisztizni kezdek, hogy menjünk már haza. Ilyeneket mondott meg, hogy ismer nagyon jól.
Majd hirtelen egy „Osszad be” figyelmeztetéssel együtt lerakta a tálkámba az étteremből külön nekem elcsomagolt zsíros sültmalacka darabokat. De a gesztenyés kacsa maradékát már begyömködte a hűtőbe! Ütni kezdtem a hűtőajtaját, hogy adjon belőle most rögtön, de csak a fejemre kaptam egyet, hogy: „Látod, ezért maradsz itthon, mert ilyen vagy”.
Mérgemben megettem az egész malacot, pedig apránként akartam elmajszolni. Estére aztán az idegeskedés teljesen a gyomromra ment. Fürdéssel végződött a sétám.
Malacka túl gyorsan távozott, csak úgy húzta a csíkot, a szőrömön. A maratoni körfutásom után, miközben a kolumbiai csontomat rágcsáltam nagy csikorgással, nyikorgással, gondolkodtam mamám szavain.
Azt mondta, hogy én vagyok a hibás! Még hogy én? Hát ő nevelt, ő nem volt elég szigorú hozzám. Persze tudom, annyira szeret, hogy erélyesen rám szólnia nem volt szíve.
De ahhoz bezzeg volt, hogy tavaly nyáron fél napot csak azért autózzunk, hogy a magyar Nagyihoz lerakjon és napokkal később Papival együtt hajnalok hajnalán, 1 millió 689127 db puszi után eltűnjön. Egy pozitívom volt az egészben, legalább utazás előtt nem próbálkozott a ropogó májkrémmel.
Már biztos elfelejtette, mert pár éve nem is kaptam.
Pedig én emlékszek rá, sőt össze is kombináltam, meg kiszámoltam pontosan:
Bőrönd + Keserű májkrém = Hosszú utazás
Képzelheted, tavaly augusztusban, reggel 5 órakor nevelőszüleim csendben elindultak. Engem akkor is otthon felejtettek, direkt! Szóval, rohantam az erkélyre. Láttam, leérnek a Nagyival együtt.
Kiabálni kezdtem utánuk:
- Gyertek vissza! Ne hagyjatok itt! – pillanatnyi szünetet várva, hátha válaszolnak lentről, folytattam: – Gyertek vissza! Ne hagyjatok itt!
De csak a Nagyi jött vissza, pár perccel később, és rögtön beparancsolt az erkélyről. A bejárati ajtó elé mentem és remélve, hogy gazdiék meghallják, folytattam még hangosabban: – Gyertek vissza! Ne hagyjatok itt!
Nagyinak is hiányoztak, mert ő is kiabált.
Sőt fél óra múlva, már ő is az ajtóban állt, hálóingben, összevissza álló hajjal, mint egy madárijesztő, és fájdalmában mindent csinált. Tapsolt, toporzékolt, térdét csapkodta, mint egy őrült és közben sóhajtozott, meg könyörgött, meg pitizett, hogy ne sírjak már. De nem hallgattam rá, még háromnegyed órát sírdogáltam.
Komolyan, nem hazudok Neked!
Ugyanígy kiáltoztam idén nyáron is. Csak akkor annyi különbséggel, hogy a Nagyinak kellett fél napot utaznia, ide hozzánk, hogy ismét együtt szomorkodhassunk. Képzeld csak el, jött a Nagyi, én szuper boldog voltam egészen addig, míg mamáék csomagolni nem kezdtek.
Mikor ezzel egyetemben elhangzott, hogy „Mörri marad”, akkor már tudtam mi fog következni. Mert ezt is kiszámoltam pontosan!:
Bőrönd – Murray = Nyaralás
Gyorsan törni kezdtem buksimat, mit tehetnék.
Kigondoltam:
1. Fogom a kacsát.
2. Nyakamba rakom.
3. Felakasztom magam.
De ez nem jó, inkább farkas szemet nézek a gonddal és Mamival, mert kitaláltam a megoldást:
Én is utazok!
Becsomagolom magam!
De lebuktam … és kiraktak a kofferből.
Megint csak olyan szöveggel, hogy én vagyok a hibás, meg hogy jobb lesz nekem itthon.
Végülis miután megjöttek és elmesélték, mennyi helyen voltak, mennyit autóztak, hajóztak, fürödtek és a zuhogó esőben eláztak, beláttam igazuk volt. Nekem csak gyötrelem lett volna.
És biztos sokszor úgy jártam volna, – sántikálva -, mint az a kutya is, akinek a lábát a papám véletlenül jól megtiporta.
Mert nem néznek az orruk elé az emberek, meg a kutyák, mikor a hajóról szállnak le!
Mesélték azt is, hogy a szabad strandon rengeteg kutya piknikezett.
Na ebből tuti balhé lett volna nekem, ha másért nem, akkor azért, mert Mami csak úgy játékból megfüröszt. Amikor úgyis úgy utálom a vizet. Ne csodálkozz, előfordul, nem mindenki születik harcsának! Még a pocsolyákat is messze elkerülöm, nemhogy akkor egy egész tó!
És különben is, lehet megint az történik, mint annak idején a bányatón, hogy elsüllyedek, mint a Titanic. A mamám nem győzött utánam kapni, mikor „Megtanulunk úszni” címszóval belerakott a tóba. Lassan elengedett, én meg csak süllyedtem, mint egy nyeletlen fejsze. Megtelt az orrom, a szemem, a fülem, mindenem vízzel, mint egy léket kapott rákászhajó. Aztán eltűntem a föld, vagyis a víz színéről, mint Atlantisz.
Hát szükségem van nekem ilyenekre? Dehogyis! Itthon boldogan elvoltunk Karcsival. Játszottunk, birkóztunk, jókat lakmároztunk. Nagyival még Charlie kicsi birtokára is elmentünk, ahol grilleztünk, fogócskáztunk, és a szomszéd kertjében bújócskáztunk.
És legalább nem voltam semmiféle stressznek kitéve, amikre a balesetem óta sokkal érzékenyebben reagálok.
Mert azt mondják, hogy megváltoztam, teljes más kutya lettem.
És persze erről is én tehetek, mi? Elismerem, és tisztában vagyok azzal, hogy vannak hibáim. De kinek nincsenek? Nem kell állandóan a tökéletlenségeimet az orrom alá dörgölni, és másokhoz hasonlítgatni!
És amúgy is, most csak gondolj bele, milyen lenne a világ, ha mindig, mindenki és minden tökéletes lenne?
|
|
