6. Mesés kaland: Egy igazi ajándék
2005. szeptember utolsó hétvégéjének szombatját írtuk mikor csengettek. Ebben semmi különleges nincs. Bárhol bármikor megesik. De nekem mégis emlékezetes, mert nem mindennapi, megmagyarázhatatlan borzongást éltem át.
Charlie barátom érkezett meg, ugyanolyan sebességgel, mint mikor egy express vonat száguld keresztül az állomáson. Kosaram mellett fekvő oroszlánomat kapásból elrabolta, és alig győzött lefékezni, hogy elkerülje a frontális ütközést az asztallal. Oroszlánomat persze rögtön ejtette, mikor meglátta, az asztal alatt elterülő éttermet. Kajánul vigyorogtam.
- Kedves barátom, a mai ebéd főfogásáról már lecsúsztál. – mondtam, miközben az általam órákkal ezelőtt gondosan megtisztított, csontszáraz oldalas csontokat ropogtatni kezdte.
- Ez is jó! Sőt, fenséges! – mormogta mély hangon Charlie, aki olyan mothosan falt, hogy féltem, a végén még torkán akad a szó, vagy a csont.
Amúgy ő otthon elég válogatós, de nálam mindig minden ételt kiválónak talál, és ez okból, mindig, mindent gyorsan behabzsol. Még olyant is, amit otthon fintorogva 3 méterre kikerül!
Pocim kicsit korogni kezdett, ahogy a jóízűen rágcsáló Karcsit figyeltem, ezért lakmározni kezdtem.
Legalább Mami örül, mert néha azon siránkozik: „Olyan keveset eszik a kutya.”
Étvágyam feltámadásával és csatlakozási manőveremmel kialakítottam aznapi programunk mottóját: „Szerezzünk örömet Maminak”
Nagy munkával hamarosan feldaraboltuk Charlieval, az összes csontot, a lehető legapróbb, legszilánkosabb alakzatúra és szépen elterítettük a szőnyegen. Teljes sikert arattunk.
Mamám roppant boldog volt.
Örömtől ujjongva zokniban szökdécselt a masszázs szőnyegen, tetszett neki az akupunktúra. Egy idő múlva azonban megunta és sántítva elbicegett a hangosan zümmögő gépért és próbálta felszippantani.
Ordítani akartam, mint a farkas, hogy Neee! Jó lesz az még később is, de mikor Charlie fejét megláttam, ahogy döbbenve néz, eszembe villant az a reggel mikor ugyanilyen rémült tekintettel láttam …
Teljesen megborzongtam, és hirtelen a meleg szobából a hideg múltba kerültem …
December köszöntött be. Fehérség lepte el a parkot. Zöld fenyők és kopasz fák mind vastag hóbundába öltözve várták Mörrit és kollégáit, hogy egy kis sárga szint hozzanak életükbe, a monoton fehérséget itt- ott foltokban megtörve, mint útjelző.
Egy nap, az éjszaka már leszállt, a köddel együtt, mikor Mona egy kiadós hógolyózás után,
a holt fáradt és kóválygó Murrayt, pocakjában ismét egy keserű májkrémmel az autóba helyezte.
„Hull a hó, és nini, jégvirág az ablakon…” – gondoltam és lassan pislogva néztem felfelé.
Ekkor Jégtündér jelent meg előttem és mesélni kezdett.
Mesélt a Télapóról, a Karácsonyról, miközben havas, erdős, hegyes, messzi tájakra repített.
És képzeld mire végett ért a mese már a Nagyi előtt álltunk Szombathelyen!
Csóvizva futottam hozzá. Bendőmet aztán ő mindenféle finomsággal megtömte, nem hol- mi, fog alatt sercegő májkrémmel, amit megfogadtam soha többé nem fogok megenni!
Vidáman, hógolyózással, szánkózással, jégbalettel teltek a napok. A játék végére mindig valóságos
hóember, vagyis hókutya lettem. Nagyon élveztem. De azt már nem, mikor egy nap a szokásos mosdótálba állás helyett, a fürdőkádban landoltam és samponos habfürdőt kaptam, hogy megszabaduljak hószakállamtól, hócipőmtől, és ismét hófehér és éjfekete legyek.
Nem sokkal ezután, mikor végeztem hajszárításommal és egyben sportolásommal, 3412 körfutással a lakásban, szárazon, kifulladva lefeküdtem. Két elülső mancsomra raktam a fejem, és bóbiskolni kezdtem.
Furcsa zörejeket hallottam. Mikor nyílt az ajtó, kapásból szfinx alakzatot vettem fel, mivel kíváncsiságom érdeklődve emelte fejemet magasba.
Szüleim egy hatalmas fenyőfát vontattak a szobába és felállították a sarokba!
- Hurrá! – kiáltottam és rohantam meglocsolni. Jó munkámért szépen letoltak!
Azt mondták nem szabad többé leslagoznom, mert ha nem vagyok jó fiú, akkor Jézuska nem fog ajándékot hozni. Leszeget farokkal elvonultam az ülőgarnitúrára és csendben próbáltam megbánni bűnömet.
Estére kicsicsázták a fát és megjött Jézuska, akitől a rendes magaviseletemért kaptam egy hatalmas kolbászt. De nem ám az orromra, mint a mesében, hanem a tálkámba!
Még két napon keresztül teljes Karácsony volt. Majd széjjeldurrantam a sok mennyei csemegétől.
Na igen, és méghogy „Olyan keveset eszik a kutya”?! Borzalmas, hogy a nők néha mennyi felesleges dolgon tudnak sipákolni.
Az már teljesen jogos lett volna, ha én sivitozok, akkor, amikor valami Szilveszter nevű napon éjfélkor robbantásokra riadtam! Komolyan, még az ugatás is a torkomra fagyott az erkélyen, mikor a színes, villódzó égiháborút megláttam.
Csak tudnám, hogy gazdáim hol voltak mikor szükségem lett volna rájuk?!
Mondjuk Nagyi nyugtatott és vigasztalt, azt mondta elmentek bulizni, de reggel már itthon lesznek.
Szép, mondhatom. Ők mulatoznak, mialatt én szép csendben, a nagy zajban szívinfarktust kapok.
Reggel aztán gazdiék megjöttek és nagy örömmel „Nézzétek élek” alibivel ugráltam rájuk.
El akartam mesélni az éjfélt, de ők eldőltek az ágyon, mint két kiütött krumplis zsák.
Megijedtem, mit tettél Murray?! Élesztgetni kezdtem őket.
Mami felnézett és megszólalt:
- Jaj, ne, Mörri cica! Hagyj aludni. Pihenj te is, és gyűjtsd az energiát a közelgő meglepetéshez.
Meglepetés? Még el se árulod mi az? Ennyivel lerázni engem?
Hát komolyan, rögtön hanyatt dobtam magam.
„Gyűjtsd az energiát a közelgő meglepetéshez” – ezek voltak főnököm szavai.
Mit ne mondjak, az autóba tuszkolásom napokkal később csakugyan szép meglepetés lett!
Repkedtem az örömtől négy lábbal.
Főleg mikor hirtelen az országúton egy marha miatt lefékeztünk. Pedig csak autókat láttam, a marhát nem is! Hogy hova tűnt? Rejtély.
Csúszós, havas úton, lassan haladva megérkeztünk egy kertes házhoz. Papám és Nagyi már kint álltak mikor mama hozzám hajolt.
- Murray, készülj! – szólalt meg és ölébe kapott. Ijedten a mancsaimat szorosan, teljes erővel kezére fontam.
Megfogadtam bármi is legyen nem engedem, hogy letegyen! Nem engedem, hogy itt hagyjon! Nem engedem el és kész!
Ám a másodpercek töredéke alatt, ahogy fordult az ajtón, a zárban, a kulcs, úgy fordult a kocka is.
Murray fogadalma elreppent a huzattal együtt, mikor kitárult az ajtó.
Kicsi kutyák sokasága, két nagyobb vezényletével támadta le őket vidáman, nagy örömmel.
- Nem kell a magaslati páholy, le akarok menni! – kapálództam, de Mami nem engedett. Hadonásztam, nyüszítettem, rugdalództam, morogtam. Türelmem fogytán volt már, nem úgy, mint energiám. Ami anyunak fogyhatott el, miután a mini Mörrik eltűntek a szobából és végre lerakott.
Sorsdöntő, feledhetetlen pillanat következett, melyet soha nem fogok elfelejteni.
Ekkor találkoztam életemben először Charlieval.
Magyarul Karcsival, akit Brúnónak hívtak.
És kitudja, talán az utónév azonossága tette, de rögtön nagyon szimpatikus fickónak tartottam, és ő is engem. Korombelinek néztem, de halkan megsúgta nekem, talán kissé hiún és büszkén, hogy ő még csak 6 hónapos, ne öregítsem már.
Fél év korkülönbség nem játszik szerepet nálam. De az már igenis, ha valaki bébiként vagy kölyökként szeretne lerohanni engem. Nem tudom miért, de idegesítenek. Kapásból rájuk is mordulok, és ha ezután se hagynak békén, akkor temperamentusan rendet teszek. Valószínűleg a nyugalmam megőrzése végett zárták el a törpéket egy ajtó mögé, ahonnét hangos méltatlankodásukkal tüntettek a helyzet ellen.
Szóval, teljes nyugalomban, izgatottan kergetőztünk, játszottunk a szobában, mígnem kifáradva lefeküdtem mamához, aki megszólalt ekkor: – Menjünk akkor. Szívem összeszorult, nem akartam elhagyni újdonsült barátomat. Olyan jó volt itt a kutyazsúron… morfondíroztam, míg beraktak a hátsó ülésre.
Nagyon szomorú lettem. Bánatosan felágaskodtam az ablakhoz, hogy búcsút vegyek barátomtól.
A fájdalmas búcsút hirtelen a hátamba éreztem. Még egyensúlyomat is elvesztettem és az ülésre gurultam. Mikor magamhoz tértem, majd elájultam. Egy nagy vigyorgó beszélő fej bámult az arcomba:
- Mit gondolsz, csak úgy, egyszerűen megszabadulhatsz tőlem? – dörmögte Brúnó és orron puszilt.
Elhiheted nekem, egyetlenegy puszinak nem örültem ennyire még soha.
Az autó elindult és Mami mellettünk ülve megkérdezte:
- Na Murray, mit szólsz a szülinapi ajándékodhoz? Valódi meglepetés lett, ugye? – nevetett.
Alig tudtam felfogni, hogy mi történt. Egy igazi ajándékot kaptam egy éves születésnapomra!
Fuu, tudod milyen boldog voltam? Madarat lehetett volna velem fogatni. De csak egy bolhát sikerült elkapnom.
Az autóban hazafelé menet sok mindenről beszélgettünk vadonatúj játékommal. Még a nyakláncomat is megcsodálta, sőt irigyelte is. Azt mondta neki ilyen még nem volt, nem is látott még.
A házunk előtt, még gyors megszíneztem a hótakarós tujákat, mialatt cimborám végig kényelmesen, páholyból figyelte minden mozdulatom. Miután felmentünk a lifttel, – aminek az ajtaját sikerült izgatottságomban kissé lefejelnem, mert máshol járt az eszem, mégpedig, hogy barátom vajon miért nem jött és segített az utcafestésben – , váratlanul a nyakláncom Brúnira került és eltűntek. Ekkor kaptam észbe: Okos kétlábúak, egy pórázkészlet két négylábúnak!
Hát komolyan megáll az eszem! Így hogy vigyázzak és tanítsam barátomat az utca veszélyeire?!
Ki rohantam az erkélyre, hogy legalább fentről szemmel tartsam. Féltettem nagyon.
És mint később kiderült aggodalmam nem volt alaptalan! Láttam, kisétálnak a bejárati ajtón. Barátom összevissza tekergőzött, rángatózott, mint aki epilepsziás. Szerencsére a szája nem habzott! A rángógörcs addig kínozta, míg a nyakörvből ki nem húzta a fejét. Ezután a roham hirtelen elmúlt. De rögtön újabb tört rá, egy rohanási roham!
Szélsebesen átfutott az úttesten! Anélkül, hogy körbenézett volna, nem- e jön jármű!!
A szívem őrült sebességben kalimpált.
Fogjátok meg, elszökik! – kiáltottam ijedten, de a süvítő, jeges szél, mely a hópelyheket eszeveszetten kavarta, elnyomta hangom.
Brúnó elfutott. Majd bemászott a parkolóban egy autó alá.
Mamám, mint egy őrült rohant utána. Ő se nézett körbe!!
Reszketve figyeltem, ahogy Mami a jeges havon, a mínusz 10 fokban, két autó között fekszik …
… és könyörög Karcsinak, hogy azonnal jöjjön ki, mert mindjárt odafagy.
A papám az autó másik oldalán feküdt, de neki se sikerült cimborámat elérnie. 15 perc után barátom meggondolta magát és végre a jégcsappá fagyott mamámhoz ment.
Mikor remegve hazaértek, jól leszúrtam Brúnót.
- Miért tetted ezt velünk?
Összehúzva magát, óvatosan felnézve, halkan válaszolt:
- Szerelmi bánat miatt.
- Micsoda? – kérdeztem csodálkozva majd mérgesen folytattam – Ezért akartál világgá menni vagy éppen a túlvilágra?
- Igen. – felelte még halkabban.
- Elmenekülni vagy eldobni az életed a gondok miatt? Ahelyett, hogy farkasszemet néznél velük?
Ezt csak buta és gyáva kutya teszi! És te nem vagy az! Szedd össze magad! – feleltem és elvonultam a helyemre, hogy a sok idegeskedést kipihenjem.
Tényleg sajnáltam szegényt, hogy elvesztett valakit, aki számára sokat jelentett, de ez még nem jelenti azt, hogy mindennek vége.
Hagytam, hogy kicsit szokja az új hely(zet)et, de fél szemmel – pedig akkor még kettő volt – , azért figyeltem.
Nem kellett félteni haveromat, megnyugodott és szépen feltalálta magát. Állandóan a mamám körül nyüzsgött.
Kedveskedett, hízelgett, produkálta magát, mindent végrehajtott, csakhogy simogatást, figyelmet és puszit kapjon tőle. Hamarosan már kész cirkuszt rendezett mikor anyu, akár egy percre is elment mellőle. Ugatott, nyüszített, az ajtót verte. Senki nem tudta se fékezni, se csitítani… És ekkor jöttem rá! …A barátom szerelmes az én mamámba!
Kora délután volt mikor Papi két falat májkrémmel kedveskedett nekünk. Aznap még semmit nem ettünk.
II. Brúnó mothosan lenyelte majd rögtön, az I. Brúnó, vagyis az én általam, – fogadalmamhoz híven messze kiköpött keserű, recsegő májkrém galacsinomat próbálta elzsákmányolni a mamám elől. Nem sikerült neki. Valami csontfehér apró tölteléket kivettek belőle és végezetül mégis megkapta. Ezzel egyetemben kaptam meg én is egy összevissza trancsírozott parizer gombócot. Rágás nélkül lenyeltem.
Fél órával ezután, lent a parkolóban az autó mellett, a Nagyinak támaszkodva álltunk, külön- külön felszerszámozva, sétára buzdítva minket. Mentünk volna mi, de minduntalan hol jobbra, hol balra vagy éppen egymásnak dőltünk, mint két részeg jóbarát. A távolból egy nagy kutya közeledett, de mielőtt még beléköthettünk volna beraktak minket a gépkocsiba. Ahol aztán akaratunk ellenére gyorsan elaludtunk.
Mellettem Brúni békésen szuszogott, mikor kinyitottam szemeim. Az autó hamarosan megállt és csak kamilláztam a sötétben, hogy most megint Karlsruheban vagyok. Ámbár ezúttal és ezentúl nem egyedül. Barátomnak még elég züllött feje volt, gondoltam a birtokomat majd józanul mutatom meg neki, ezért gyorsan ágyba parancsoltam, ahol aztán reggelig meg se mozdultunk.
Kora reggel csengettek. Barátommal versenyezve futottunk az ajtóhoz.
NagyMami és nagyPapi érkezett. Büszkén mutattam be haverom: Brúnó
Nagyi folyton folyvást azt hangoztatta: – Charlie, Charlie.
Nem értettem mit jelent, de barátom se! Mindegy, mi ugráltunk, bohóckodtunk tovább nekik.
Aztán valamivel később, elmagyarázták már nekünk is, hogy Charlie lett az új neve pajtásomnak. Ennek valahol örültünk, mert a Brúnó szóra sose tudtuk eldönteni, hogy éppen kinek szólnak és ezért mindig mindketten loholtunk.
Az idő szép lassan telt és egyszercsak II. Brúnó lerágott fülű csipogó kutyáját, amivel aludni szokott, berakták egy táskába. A születési anyakönyvi kivonata is a szatyorba került és még a sípoló labdája is, amit tőlem kapott! A legvégén mikor a közösen megrágcsált csontfogkefét is eltüntették, már Charlie a nagypapám ölében volt.
Indultak kifelé.
- Hova viszed a barátom?! – mordultam rá, de a meglepetéstől és ijedtségtől, csak egy nyöszörgő hangot tudtam kipréselni.
Ekkor már nyílt az ajtó.
Barátom félelemmel teli szomorú pillantása a lelkemig hatolt, és egy életre belém ívódott.
Kiléptek.
Az ajtó becsapódásának hangja majd széjjelszakította szívemet.
- Elvesztettem, örökre elvesztettem! Többé nem látom! – nyüszítettem.
Mami leguggolt hozzám, és simogatni kezdte a fejem.
- Jaj kicsim, ne sírj! Holnap délután már újra láthatod Charliet. És máskor is, amikor csak akarod. – mondta, majd nyomott egy puszit a buckómra és folytatta: – Nagyiéknál fog lakni a barátod, és ígérem sokszor itt lesz nálunk és te is nála.
…. Hát ez a történet jutott eszembe, ezen a szeptemberi szombaton.
Ahogy láttam Charlie bánatos tekintetét, és ahogy pillanatokra visszaszaladtam a múltba, rádöbbentem, nem csak akkor kell rájönnünk mekkora kincsünk volt, mikor már elveszítettük.
Charliehoz futottam és egy hatalmas puszit nyomtam a barna orrára. Majd mindketten morogni és ugatni kezdtünk mamámra.
- Nézd csak! A kutyák fellázadtak. – szólt nevetve és abbahagyta a porszívózást.
|
|
