5. Mesés kaland: Visszapillantás
A mérséklődött hőség hatására, délutáni sziesztámat a friss levegőn töltöttem.
Kényelmesen elterültem az erkélyen. A nap kellemes, melengető sugara és a fák halk suttogása békességgel, boldogsággal töltött el. Becsuktam szemem, és álmodozni kezdtem.
Eszembe jutottak a kezdetek …
… Kicsi vagyok, a fehér pont a farkamon tisztán kivehető.
Előttem egy tál, fini étkekkel. Az idegenek körbeugrálnak, de én nagyon szomorú vagyok.
KutyaMami hol vagy??… Félelmemet és fájdalmamat csak az álmosság nyomta el.
Ébredéskor már egyedül voltam. Ismeretlen hely, ismeretlen szagok, fel kell fedezni, hol is vagyok.
A hangok irányába vettem utam, és az emberekhez tipegtem. A bucómat, a hátamat, sőt az egész Brúnit teljesen széjjel bügyörészték. Még a fehér pontomat is alaposan megtanulmányozták. De be kell vallanom, nagyon csíptem, hogy én vagyok a központban.
A következő napok új családom megismerésével teltek. Lassan megtanultam, hogy átkereszteltek és Brúnó helyett Murray lettem. Mona, a mamám és falkavezérem, Tom az apukám, és a falkavezérem falkavezére a Nagyi.
Kezdtem szépen beilleszkedni, ugra- bugra a kertben, sok játszás, finom ennivalók, egyszóval nagyon jól éreztem magam.
Hálám jeléül mindennap egyedi meglepetéseket ötlöttem ki, hogy vidámmá tegyem családom, és persze bizonyítsam, hogy tehetséges művész is vagyok. Nem kellett ezért rengeteget törni a bukómat, hisz minden ötlet az ember, akarom mondani, a kutya orra előtt hever.
Szorgalmason alkotni kezdtem. Első célpont: Maminak örömet okozni.
Nagy munkába kezdtem és a végeredmény egy tökéletes műalkotás lett. A kedvenc cipőjét teljes új formájúra szabtam. Mikor meglátta az egész világgal tudatni akarta ügyességem, mert olyan hangosat és hatalmasat sikított, hogy csak úgy zengett a ház. Aztán következett a második célpont, a papám. Neki azt a járkálni és beszélni tudó kicsi micsodáját alakítottam át… használhatatlanná.
De csak azért, mert megzavartak munka közben!
Még sorolhatnám órákig alkotásaim tömkelegét, de most inkább csak a lényeggel folytatom.
Egy délelőtt aztán gazdáim kezdtek elpakolni mindent mellőlem.
Csak bambán néztem, nem szép dolognak tartottam, hogy nem hagyják az embert a kutyát kibontakozni.
Aztán – minden ok nélkül -, egy májkrémes jutalom falatot kaptam. Gyors kifecsegem neked, hogy ez az egyik legnagyobb kedvencem.
Mohón bekaptam, és ne ájulj el, de recsegett, ropogott a fogaim között! Ráadásként nagyon furcsa keserű íze is volt. Fintorogva azért megettem. Érdemes volt, mert bucózás közepette nagy dicséretet kaptam érte:
- Okos kutya, látod nem is volt olyan rossz a tabletta.
Nemsokára a szobából szép lassan a bútorokon kívül, minden eltűnt, a legvégén még én is! Az autóban találtam magam. A nagyi még össze, meg vissza, meg agyon puszilgatott, majd csendesen zokogott és integetett, mikor elindultunk.
Ekkor már szemeim kezdtek leragadni, de arra volt még időm, hogy rémesen megijedjek és rájöjjek, hogy tuti vissza akarnak vinni, mert nem fogják tovább szponzorálni a művészi karrierem. Ez a tény teljesen fejbevágott és elaludtam.
…Csillagokat láttam és járt körülöttem a világ, mikor felébredtem. Az autó ekkor megállt, Mami kivett, vizet kaptam, elvégeztem a dolgom, és csak utaztunk, utaztunk tovább.
A fejem még mindig rettenetesen kóválygott mikor egy ismeretlen lakásba kerültem. Elhiheted nekem, nulla volt a fogalmam, hogy most mi történik. Az ágyat még bemértem és gondoltam, a legjobb, ha alszok rá egyet.
Gazdáim még aludtak, mikor tiszta fejjel felébredtem. Felderítés következett. Felmértem a terepet és megnyugodva megállapítottam rengeteg dolog van, amit felújíthatok. De mielőtt munkába foghattam volna, valami furcsa szag ütött orrba. Nyomozásba kezdtem.
A forrónyomok egy magán házhoz vezettek, tele volt kerítéssel és a faházból egyszer csak egy fehér valaki lesett ki. Lustán nyújtózkodott és ásított egyet, majd villámgyorsan a kerítésnél termett.
Megszagoltam, nem igazán tetszett, olyan furcsa egy illata volt, de a kutya ne vonjon le soha első szaglásra semmilyen rossz következtetést. Úgy gondoltam, ha már egyszer lakótársak vagyunk, akkor kezdem a bemutatkozással és odavakkantottam neki:
- Frenetikus Frenczy Brúnó, azaz baby Murray vagyok.
Az a nyúl vagy micsoda, a piros szemeit rám düllesztette, végigmért, felvette púpos hátú alakzatját és megszólalt: – Én Jady vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek. Ha kiengednél börtönömből, játszhatnánk.
Gondolkodni kezdtem, láttam 7 lakat alatt őrzik, és a szabadításába még a bicskám, izé a fogam is beletörne.
- Tudod mit? Szólok anyunak.
Ugatni kezdtem, Mami álmos szemekkel jött. Gratulált nekem és megdicsért szuper kutya vagyok.
Nem csak művészetekhez értek, de még nyomozó és vekker is vagyok egyszemélyben.
A dicsőség nem szállt a fejembe, csak somolyogtam, várj csak, van még a tarsolyomban. Elfelejtve a nyulat, hogy rögtön produkáljam magam, a szőnyeg közepére futottam és gyártottam egy nagy tócsát. A siker nem maradt el. Mamám már megint az egész világnak akarta elújságolni, és csak azt hajtogatta, miért nem tudtam 5 percet várni. (Pedig azután se jött senki.)
Na, jutalmul egy hatalmas nyakláncot kaptam és kimentünk a parkba. Borzasztóan nem tetszett.
Nyaklánc? Nekem? Hát az ilyen a csajoknak való, ezért le akartam szedni. Naná, hogy nem ment, így mérgemben egy távolba sétáló kutyához akartam rohanni, segítséget kérni. Futottam, futottam, egyszer csak egy hatalmas rántás a nyakamon, és tovább már nem tudtam szaladni. Azt hittem elájulok rögtön. Hátranéztem és képzeld, látom, hogy az a nyaklánc egy hosszú madzaggal a mamához van erősítve! Hogy ez mire jó?
Nem volt időm törni buckómat, mert annyi minden érdekes szag vett körbe és inkább azokkal törődtem. Nagyokat szippantgattam, nézelődtem, és minden járókelőhöz odadöcögtem. Beszéltek hozzám, de sajnos egy kukkot nem értettem.
Ugyanez történt akkor is mikor átmentünk két háztömbbel odébb, hogy megismerjem a papám falkavezérét és társát is. NagyPapi csak beszélt, csak beszélt… Hiába forgattam okos kisfejem jobbra- ballra, akkor se értettem mit akar mondani.
Mami csak nevetett.
- Na mi van Murray? Talán nem tudsz németül?
- Németül??? – kaptam fel hirtelen fejem.
- Igen kicsim, ezentúl te is, itt, Németországban, Karlsruheban fogsz lakni.
Elhiheted nekem, a meglepetéstől vakkantáshoz se jutottam.
Hirtelen legyintettem egyet, és Mamihoz szaladtam, hogy halkan a fülébe súgjam:
- Nekem teljesen mindegy hol lakok, csak ti velem legyetek.
Húha, így elröppent az idő? Hát akkor most röviden csak ennyi a visszaemlékezés, de majd folytatom tovább.
Már a vacsora is tálalva és mindjárt séta is. Erről jut eszembe, ezt gyors lemancsolom még, mielőtt el nem felejtem. A fulladásos sétáknak már rég nyoma sincs. Ma már nyaklánc helyett, igazi férfihoz méltó hámot viselek, így teljes mellbedobással vontathatom gazdiékat oda, ahova én akarok menni!
|
|
