19. Mesés kaland: Vasárnapi kutyatalálkozó
2011. március 20.
Egy szép tavaszi vasárnap kora délután én, Murray, a bichon havanese kiskutya, levegőzni indultam a parkba. Amikor kikanyarodtam a házunktól rögtön megpillantottam…
… hogy a messziségben Charlie barátom, a szintén bichon havanese kutyus is szaporán szedte apró lábait a békés zöldellő rét jó levegője felé. Megálltam és szó nélkül vártam rá a sarkon. Kíváncsi voltam, mikor vesz észre.
Nem telt sok időbe! És mikor megpillantott azonnal turbóra kapcsolt és úgy beindult, hogy a pórázáról a 20 méteres kötél az utolsó milliméterig letekeredett és mégsem volt elég, hogy elérjen hozzám. Erre több se kellett neki, a mamáját olyan erővel és gyorsasággal kezdte el vontatni, hogy szegény alig bírta kutyáját visszatartani, na meg lépést tartani vele.
Barátom a nagy erőlködéstől aztán jól kifulladva ért hozzám, de ezzel nem törődött, hanem a köszönés után nagy levegőt vett és beleszagolt a kihűlt nyomokba.
Addigra én már kiszagoltam mindent és teljes magabiztosan jelentettem ki, hogy egyedül vagyunk a parkban. Erre már ő is felnézett, majd körbenézett.
Úgy láttam egyedüllétünknek teljes szívből örült, ezért megjegyeztem – na, nem mintha az örömét akartam volna elvenni, hanem csak úgy a tapasztalatom jósolgatott előre -, hogy egyeduralmunk nem fog sokáig tartani!
Karcsi, hogy addig is minden pillanatot, és minden használt és használaton kívüli helyet magáénak tudjon, szorgalmasan és fáradhatatlanul jelölgette ki felségterületeit. Na persze vele együtt én is az élen!
Jóslásom aztán ezt követően az első kereszteződésben be is igazolódott! Megjelent a színen a Palota Pincsi, ki Karcsi territóriumának a nagy visszahódítója.
Barátom békességben állt az ellenféllel mindaddig…
… míg az szemet nem vetett rá és a háta mögött elterülő új területére.
Erre aztán harcias barátom olyan ugatással fenyegette meg a riválisát, hogy nem csak neki, hanem mindenkinek az inába szállt a bátorsága!
Kivéve nekem, mert én ismerem Karcsit! Én tudom, hogy neki sokszor nagy a szája és sokszor félelmetesen ijesztgeti az embereket és a kutyákat, de közben csak egy gyáva kutya és a legkisebb rezzenésre is már cidrizik, mint a nyírfa ága!
Amíg barátom a másik kutyával szájháborúskodott, addig én észre vettem és farkcsóválással jeleztem is, hogy a kis rét felől a gazdijával együtt már az egyenesbe ért egy kiskutya…
… a Yorkshire terrier kislány: Molly.
Hála a jó tavaszi égnek Molly szája a játékával alaposan be volt tömve, ezért most nem tudott egyfolytában ugatni, mint ahogy mindig is teszi. Emlékszel ugye? A 17. Mesés kalandomban már meséltem róla: Kutyaugatások, avagy Hangos és hangtalan őszi kiabálás a parkban.
Mollyval kettesben indultunk el előre és mi mutattuk az utat…
… majd az útelágazásnál bevártunk mindenkit és azon tanakodtunk merre menjünk.
Molly balra szeret volna menni, a Palota Pincsi egyenesen előre, én pedig jobbra szerettem volna elsétálni. Az emberek sem tudtak dönteni, mert egyik lábukról a másikra állva még hosszasan beszélgettek.
Molly aztán egyszer csak megunva az unalmas egyhelyben ácsorgást elkezdte gazdiját húzni és elindult balra a kis rét irányába.
Valamivel odébb aztán megállt, hogy visszanézzen a többiekre, és rájuk próbált ugatni, hogy ők is jöjjenek erre.
Persze tömött szájjal ez nem sikerült, mégis a csapat nagy része követni kezdte.
A kis rétre érve csodálkozva néztem az orrom előtt elterülő világra. Hogy egy hónap alatt mennyire átváltozott a táj!
A 18. mesés kalandomban a Kora tavaszi ébredésekben a krókusz és a téltemető virágok szőnyegén lépkedtem még óvatosan, most pedig már helyettük kis kék ibolyák bújtak ki egymás után a fű közül, hogy kecses szirmaikkal a tavaszi napsütésben széjjeltárulkozva napozzanak.
Míg azon gondolkoztam, hogy a csodaszép természet milyen változóan változatos, Karcsi pajtás mellém ült és fürkésző szemekkel meredt a távolba.
Én is abba az irányba pillantottam…
… és ekkor már mindketten azt néztük…
… hogy az úton mennyire szélsebesen közeledik Pierre, a hiperaktív törpe schnauzer.
Én eléje robogtam és farkcsóválva üdvözöltem…
… majd barátian játszadoztunk. Tempóját elég nehéz volt követni, de esküszöm mindent beleadtam!
Amíg én Pierrel bohóckodtam, addig Charlie egy tapodtat sem mozdult a helyéről. Inkább meredten őrködött megkaparintott felségterületén!
Pierre tovább száguldása után nagy bátran visszalépegettem barátom területére és elfoglaltam visszafoglaltam helyemet mellette.
Kényelmesen üldögéltünk az árnyékban, mikor egyszer csak Karcsi a nagy barna orrával a távolba bökött: Odanézz! Te ismered azt a szukát?
Én is a kutya felé néztem, majd nagyot szippantottam a levegőből…
… és egyszerűen kijelentettem: Ezt az uszkárt még sose láttam!
Erre aztán Charlie nagy barna orrával ismét a távolba bökött és azt kérdezte: És azt a szukát ismered??
A távolba néztem és a kis tappancsok közeledésével a szívem egyre hevesebben kezdett el verni!
Ez Gina!
Már csak a kecses futásáról is felismerném, akár több ezer kutya közül is, az én szépséges világosszürke törpe uszkár barátnőmet, aki olyan könnyedén és szépségesen repült felém, mint ki a szélszárnyán, egy bárányfelhőn érkezik!
Leírhatatlan örömmel siettem eléje.
Ez aztán akkora boldogságot okozott Ginának, hogy…
… úgy ugrált körbe, akár egy aranyos kis kerge birka.
Persze a találkozásunk engem is nagyon boldoggá tett!
Charlie távoli őrző felügyelete mellett hosszasan és önfeledten kergetőztünk és játszadoztunk, míg jól elfáradtunk. Gina aztán lassan haza indult.
Sok-sok puszikával elbúcsúztunk egymástól és szépséges kis szürke testének a ringását egészen addig néztem, míg teljesen el nem tűnt a szemem elől.
Utána Karcsihoz ballagtam és boldog szívvel arra gondoltam, hogy ezt a jó vasárnapi kutyatalálkozót egy hamar nem fogom elfelejteni!
|
